4. 1991: Disney, avagy a családon belüli erőszak allegóriája?
A
Disney rengeteg változtatást hajtott
végre a történeten. Ugyan megmaradt a francia kisvárosi környezet, a gazdag
kereskedőcsaládból lenézett és megtűrt értelmiségit csinált, miközben
eltávolította Belle minden valaha volt testvérét – így az otthoni
nem-önálló-felnőtt státusz szerepét átvette az érzelmi és intellektuális
kielégületlenség, ami azért valahol fura egy tündérmesében. Eközben a Belle-nek
otthont adó falu lakossága (majdani vasvillás csőcseléke) is nagyobb szerepet
kapott. Azt, hogy a palotában minden kívánság teljesül, noha nincs ott senki
emberi lény, a tárgyak megelevenítésével oldották meg (ami belegondolva épp
csak egy kicsivel kevésbé hátborzongató, mint Cocteau megoldása), illetve eltűnt
az álomherceg, helyette visszatért a (szintén) Cocteau-tól ismerős erőszakos
emberi udvarló. A rózsa is új funkciót kapott: a szülő–gyermek kapcsolat
szimbólumából az átok beteljesedéséig visszaszámláló figyelmeztető jellé
változott.
Ami
azonban a legfontosabb: a Disney átvette azt az elemet, hogy a herceg saját jogán átkozott, és a
korábbi szívtelenséget megtoldotta azzal, hogy a büntetést kegyetlenségéért
szenvedi el. Valójában ezt fejti ki az egész film, amennyiben Belle az átkot
nem egyszerűen azzal töri meg, hogy igent mond a Szörnyetegnek, hanem hogy
meglágyítja a szívét. Ez teszi sokak számára annyira megkapóvá ezt a verziót:
hogy maga az átok, illetve az
átoktöréshez elvégzendő feladat is más, mint a korábbi változatokban: a cél
nem egyszerűen a házasság, hanem hogy a
Szörnyeteg megtanuljon szeretni, empatikus lenni, s viszontszeressék. Belle őszinteségével, kedvességével,
türelmével, és általában empátiájával ezt
el is éri (végül a Szörnyeteg empátiájának köszönhetően tudja elengedni
Belle-t, amikor Maurice-nak szüksége lesz a lányra, nem egyszerűen azért, mert
„szereti”).
Ugyanakkor
ez az a történetszál, ami miatt viszont sokakban felmerülhetett, hogy a Belle
által érzett szerelem a Stockholm-szindróma
eredménye. A Wikipédia szerint „a Stockholm-szindróma olyankor léphet fel,
amikor a sok bántalmazás mellett a rab figyelmet, néha előforduló felületes
kedvességet tapasztal a rabtartója részéről, ugyanakkor teljesen ki van
szolgáltatva neki”. A filmbeli helyzetekre ez csak részben igaz. Belle-nek
valóban meg van tiltva, hogy távozzon a palotából, és a fogvatartója egy
rettenetesen ijesztő lény. Azonban Belle még az első este saját döntéséből
elhagyja a palotát, ami miatt semmilyen megtorlásban nem lesz része. Sőt, a
fogvatartója megmenti az életét a rátámadó farkasoktól, ő pedig önként tér
vissza a palotába a Szörnyeteggel – hogy viszonozza a szívességet. Ugyan a
továbbiakban nem kísérli meg újra elhagyni a palotát, ez már nem egyszerű kényszer,
hanem korábban megkötött alku tiszteletben tartása. Ezek után nem tudom azt
hinni, hogy Belle legmélyebb élménye az lenne a Szörnyeteggel kapcsolatban,
hogy „teljesen ki van szolgáltatva neki”. Mindemellett pedig a Szörnyeteg
iránta tanúsított figyelme és kedvessége sem felületes vagy néha előforduló. A
Szörnyeteg igenis tudatosan igyekszik „viselkedni”, minden álszentség nélkül.
A
történetben a nő az empátia erejével
meggyógyítja a férfi eltorzult szívét. Az empátia valóban képes gyógyítani,
és valóban sok olyan helyzet adódik az életben, amelyen segít átlendülni. De
nem minden helyzeten, ahogy semmilyen helyzetre sincs általános gyógyír vagy jó
tanács. Ezért is érzem meredek következtetésnek, hogy egyesek szerint A szépség és a szörnyeteg normalizálja a
párkapcsolaton belüli bántalmazást, és az asszonyra hárítja a felelősséget, ha
nem képes megváltoztatni, megváltani a férfit. Nekik annyit tudok mondani: nem
szabad megfeledkezni arról, hogy A
szépség és a szörnyeteg mese. Csodaszép
és reményt adó, de alapvetően mégiscsak mese.
Ha valakit bántalmaz a párja, az kérjen segítséget! Az együttéléshez szükséges
az empátia, mindent azonban nem old meg. Nem árthat, ha van kéznél egy jó
pszichológus, vagy éppen párterapeuta, súlyos esetben rendőr. Ezek hiányát
azonban A szépség és a szörnyeteg
történetére fogni számomra olyan, mint a mikrohullámú sütő gyártóját
hibáztatni, amiért nincs ráírva az eszközre, hogy élő állat szárítására nem
alkalmas.
A
történetre visszatérve: még egy újítás, hogy a Szörnyeteg nem adott időszakra
engedi el Belle-t, hanem teljesen és véglegesen. Ez jelöli azt, hogy Belle sikerrel gyógyította meg a Szörnyeteg
lelkét, aki már tudja, hogy a szeretetkapcsolat lényege nem az együttlét,
hanem a másikkal való törődés. Ennek megfelelően, a korábbi
történetváltozatokkal ellentétben nem is jelölnek ki határidőt a lány visszatéréséig.
Helyette maga az átok kapott határidőt,
a mese történetében most először: meg kell törni a herceg huszonegyedik
születésnapjáig.[1]
A
sok változtatás mellett a korábbiakhoz
képest máshogy kerül kifejezésre, kicsit háttérbe is szorul az eredetileg
központi téma: a női önállósodás. Nem tűnik el, hiszen Belle a történet
végén itt is visszatér a Szörnyeteghez, bár nem kötelességtudatból, vagy hogy
új életet kezdjen vele, hanem egy nagyon is konkrét céllal: hogy
figyelmeztesse, és ha tudja, megmentse az életét ténylegesen fenyegető
veszélytől. Ez nagy bátorság a részéről, és elődeihez hasonlóan ő is a
visszatéréssel választja a felnőtt életet, bár egészen máshogy, mint a 18.
századi történet hősnője. Azt teszi, amit az adott pillanatban helyesnek lát,
ez pedig nagyon is felnőtt döntés. Ez a szál odáig nyúlik vissza, amikor Belle
egyszerűen csak családtagjai akarata ellenére tér vissza, és itt csúcsosodik
ki, amikor az őt magát is fenyegető, fizikai veszély ellenére teszi ugyanezt.
Magának a döntésnek a súlyát azonban (sajnos) háttérbe szorítja az érzelmileg
fűtött, életveszélyes helyzet.
[1] Ezen elem viszont együtt
jár egy nehezen magyarázható aprósággal. Ha a rózsa a herceg huszonegyedik
születésnapján hullajtja el utolsó szirmát, feltételezhetjük, hogy az idő
következetesen telik a kastély lakói számára. Lumiere viszont egy ponton azt
mondja, „tíz éve mar a rozsda”. Ezek szerint a herceg mindössze tizenegy éves
lett volna, amikor ezzel a borzalmas átokkal sújtották? Tizenegy éves gyereket
az ember legfeljebb szobafogságra ítél – nem várfogságra állatalakban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése