Ember a valóságban

Olykor elgondolkodom, miért is szeretem annyira a fantasy-t és az sf-et. Leginkább talán azért, mert mindkettő fontos eleme, hogy nem mindennapi helyzetek elé állít embereket. Legyen ennek eszköze akár a mágia, akár a tudományos vívmányok jelenléte, a szereplőknek az eltérő környezet miatt mindenképp olyan körülmények között kell létezniük és cselekedniük, ami eltér az általunk megszokott, mindennapi környezettől. Ezáltal pedig lehetőség nyílik rá, hogy új oldaláról ismerjük meg az Embert: olyan oldaláról, amit egy közönséges környezetben nem feltétlenül tudna megmutatni. Ez pedig rettentően érdekes.

Mindig is érdekelt az emberi lélek, hogy mi mozgatja tetteinket, gondolatainkat, érzéseinket. Annak idején a tanárképzést is azért kezdtem el, mert így volt a legegyszerűbb pszichológia-tanegységeket felvenni. Az egész képzésben az volt a legizgalmasabb, hogy viszonylag kevés „új” dolgot tanultam; inkább „csak” annyi történt, hogy sok sejtés, tapasztalat, passzív tudás a helyére került. Ettől persze nem lettem jobb emberismerő vagy jobb ember, de sok segítséget kaptam az odavezető úton.

Persze a tankönyveknél sokkal szórakoztatóbb a szépirodalmat bújni. Asimov, Bradbury és Clarke (csak hogy az ABC-nél kezdjük) legalább ugyanannyit tanítottak nekem az Emberről, mint a Pszichológia pedagógusoknak – ha nem többet. De Tanya Huffnak és Tanith Lee-nek legalább ugyanilyen hálás vagyok. „A művész azért hazudik, hogy feltárja az igazat” – az sf- és fantasy-írók pedig egész világokat teremtenek azért, hogy közelebbről megmutassák nekünk az embert. 

Egyszer valaki azt mondta, hogy ugyanolyan szívesen olvas klasszikusokat, mint sf-et és fantasy-t, mert Balzac Párizsa ugyanúgy ismeretlen világ a XXI. század emberének, mint a világűr vagy a Koryfón Birodalom. Sokat töprengtem ezen. Az állítás második felével egyet tudok érteni, és valahogy mégsem érzem magam igazán otthon a történelmi korokban írott regényekben. Egy ideig eltartott, mire rájöttem, hogy éppen azért van ez, mert valóban: ezek is mind idegen világok. Csakhogy amíg Lem és Pratchett megteszik azt a szívességet, hogy bemutatják a világot, ahol a történet játszódik, Hugo és Jókai nem. Hogy miért? A válasz egyszerű, Kolumbusz tojása: azért, mert saját korukban az olvasóik ismerték a regények helyszínéül szolgáló világot. Nekik nem kellett bemutatni Párizst, a monarchiát vagy a közigazgatást: pontosan tudták, milyen a rendőr és milyen a sarki kofa. Ám úgy tűnik, ugyanúgy, mint a kabaré vagy a paródia, ezek a művek is el tudnak avulni: ha nem tudom, ki az a Csortos Gyula, nem tudok hova tenni egy jó Csortos-imitációt, légyen az bármilyen zseniális.

Azt hiszem, ez hiányzik nekem leginkább a klasszikusokból: a viszonyítási pont. Persze, egy-egy ilyen regényből rengeteget meg lehet tudni az adott korról, társadalomról, környezetről, és a cselekmény izgalmai is elég jól tudják motiválni az olvasást, akár hajnalok hajnaláig, mégis, a történelmi háttér megfelelő ismerete nélkül olykor elég nehezen érthetőek ezek a könyvek.

Vegyük például A nyomorultakat, amelyet ma volt szerencsém befejezni, majd háromhavi nyűglődés után. Nagyon tetszett, és őszintén ajánlom mindenkinek, mert bár van vagy 1200 oldal, megéri végigrágni. Érdekes és izgalmas, noha a cselekményt az én ízlésemnek túl gyakran szakítják meg az olykor ötvenoldalas kitérők, melyek a társadalmi jelenségeket elemzik mélyreható alapossággal. Azt mondhatnánk: itt a hiányolt világleírás, mit akarok még? Az ügy nem ilyen egyszerű. Ezek a fejtegetések ugyanis azt feltételezik rólam, az olvasóról, hogy ismerem a világot, amelyet vizsgálgatnak, és ők ehhez az ismerethez adnak új szempontokat – holott a helyzet nem ez. Persze, valamit tudok a regény világáról, hisz sokban hasonlít a miénkre, történelmet is tanultam, nem is keveset, más regényekből is szedtem fel ismereteket, mégsem tudok egészen belehelyezkedni. Nem értem.

Például tegnap hosszan beszélgettünk a szüleimmel arról, pontosan miért üldözik Jean Valjeant. Számomra érthetetlen. Fegyenc volt – na és? Bűnözött, megbűnhődött, kész, passz. Az én XXI. századi, liberális nevelést kapott, naiv fejemmel az egész ügy teljesen értelmezhetetlen – és innentől kezdve a regény is az. Mert az író nem mondja el, mi a gond. Nyilván valami egészen triviális, amit fölösleges leírni – fölösleges volt leírni 150 éve, de nekem most hiányzik, és itt ülök kukán. Mi a probléma? Személyiséglopás, okirat-hamisítás, hogy Valjean Madelaine-ként élt? Jobb ötletem nincs – de ez is csak ötlet, nincs kimondva (utána meg nem olvastam). És a méltányosság? Hogy becsületes munkával felvirágoztatta, nem a várost, hanem a megyét? Az smafu? Úgy tűnik.

Valami kis támpontot egyedül a regény vége felé kapunk, miután Jean Valjean mindent feltár Mariusnek, aki ezek után elhajtja.

„A fegyenc ugyszólván nem embertársa az élőknek. A törvény megfosztotta mindattól az emberségtől, amit egy embertől elvehet.”

A törvénynek nem épp azt kéne céloznia, hogy a bűnösöket a büntetés útján megjavítsa? Nem ez lenne mindenki érdeke? Ha viszont a fegyencség ekkora bélyeg, hogy fog a bűnös betagozódni a társadalomba? Jó, erről szól a könyv, hogy ez mennyire logikátlan és igazságtalan, hogy rohadtul csinálni kéne már valamit: nem megvetni kéne a nyomorultakat, hanem felkarolni. Az üzenet átjön, a fejtegetések érdekesek, a történet izgalmas. Ez egy igazi klasszikus, nem véletlenül van kismillió feldolgozása. 

És mégis, értetlenül állok a világ előtt, amely a történet háttere. Értékelni ettől még tudom a művet, viszont nem fog igazán közel kerülni a szívemhez. Lehet, hogy csak azért, mert bosszant, hogy nem értem – az én bolygómon, az én világomon, az én történelmemben játszódik, akkor miért nem értem? Műveletlen lennék? Talán nem – épp csak az a speciális műveltség hiányzik, amivel közelebb tudnék kerülni ehhez a könyvhöz – ehhez és klasszikus társaihoz.

Ez alapján valószínűleg azért szeretem jobban az sf-et és a fantasy-t, mert ott a) kapok világleírást; b) fel se merül, hogy ismernem kéne az adott világot, ahol a történet játszódik, így nem, vagy kevésbé bosszankodom azon, ha valami nem tiszta. Ettől persze továbbra is nagyra becsülöm a klasszikusokat. Ám a fantasy-t kétségtelenül jobban élvezem.

Monte Cristo vásznon és papíron

Már jó ideje kerülgettem Monte Cristo történetét. Filmen több (nagyon) különböző feldolgozásban is láttam, és mindegyik tetszett valamiért. Már régóta terveztem elolvasni, és most nyáron végre sikerült is teljesítenem ezt a kihívást.

A könyv nagyon érdekes és izgalmas darab, ugyanakkor valahol nagyon fura is. Szegény Monte Cristo teljesen el van szállva – ami nem csoda, elvégre is egy megkínzott emberről beszélünk, aki bosszút esküdött; ebből azért nem könnyű semmi szépet kihozni. A középkori bosszúdrámákat idézve brutális kegyetlenséggel gázol át mindenkin, aki az útjába kerül: nemcsak az ellenségein, hanem azok hozzátartozóin is. Aztán bosszúálló démonból egy szóra képes védelmező angyallá vedleni, ha a megfelelő személy (Mercedes vagy Maximilien) kéri.

Talán pont ezért olyan lebilincselő, ahogy kibontakoznak Monte Cristo körül az események – pontosabban, ahogy ő kibontakoztatja az eseményeket maga körül. Ő csak előkészíti a terepet, elejt egy-két szót, aztán hátradől, és várja, mit művelnek egymással az emberek. Ez egész eseménysor pszichológiája valahol rettentő ijesztő: ő mindig csak elindítja a dolgokat, a többit már mindenki magának intézi. Persze Monte Cristo mindent előre kiszámolt, és tudja, kinek mi lesz a reakciója.

Ami a filmek után leginkább meglepett, az az volt, hogy Danglars az értelmi szerző. Ez számomra korábban nem derült ki. Az általam látott filmes változatokban többnyire Mondego volt beállítva főgörénynek: a naiv szerelem van szembeállítva a gyáva féltékenységgel. Ehhez képest meglepett, hogy a könyvben az egész bonyodalom alapja a hideg számítás. Danglars manipulálta Mondegót és Caderousse-t, ő épp csak az ötletet adta, a feljelentőlevelet is eldobta – ő nem tehet arról, azzal utána Mondego mit csinált, sem arról, hogy Villefort papája történetesen bonapartista. Huszonöt évvel később Monte Cristo ugyanezt valósítja meg, csak nagyobb léptékben, komolyabb manipulációval, alaposabb számításokkal – és több halottal.   

A másik, amibe nem először futok bele francia romantikus regényben, az az apakomplexusos kislány (Haydée). Nem tudom, én ezt nem érzem teljesen egészségesnek, és így a happy endet sem tudom igazán hova tenni. Ez valahol Dickensre emlékeztet: "...és boldogan éltek, míg meg nem haltak – már amennyire adott körülmények között ez lehetséges volt." (Elnézést, nem pontos az idézet, ellenben Twist Olivér.)

A filmes változatok ehhez képest azért rém érdekesek, mert nagy vonalakban követik ugyan az eseményeket, mégis sikerül az anyagot úgy szerkeszteni, hogy valami egészen más jöjjön ki belőle.

Az 1975-ös, Richard Chamberlaines verzió középpontjában az árulás/bosszú vonal áll, és hogy ez hogyan valósul meg. Itt Danglars a legkisebb hal (aki megússza egy ócska kis öngyilkossággal); Villefort a bíróságon kap szívrohamot, miután szembesítik az állítólagos fiával; utolsónak pedig Mondegóval számolunk le, aki mindenről tehet. Ő persze hiába veszíti el a párbajt, nem halhat meg: el kell szenvednie a törvény által rá kiszabott büntetést (amiről nem tudjuk meg, mi lesz). Az egész film nagyon kis lagymatag, de vannak remek pillanatai, mint például a párbaj Albert és Monte Cristo között. Azt hiszem, ez volt az első verzió, amit láttam; azóta is közel áll a szívemhez.

Az 1998-as, nyolcrészes minisorozat Depardieu-vel nagyon érdekesnek ígérkezett. A zenéje elképesztően súlyos; ahogy az első rész az egyik utolsó monológgal indít; ahogy megkapjuk a háborgó tengert; ahogy rögtön a börtönben indítunk, és az azelőtt történteket csak utólag, a megfelelő helyeken elhelyezett flashbackekből ismerhetjük meg… mind-mind jót ígért. És mégis… valahogy nem találták el, mit vegyenek át és mit hagyjanak ki. Bizonyos dolgokat teljesen indokolatlanul megváltoztattak, ezért helyenként tök értelmetlen az egész film. Ez az a feldolgozás, amiből nem derül ki, Edmond miért pipa Danglars-ra (?!?), miközben bennmaradnak egészen hosszú dialógok, melyek a brazil szappanoperák világát idézik eszünkbe. Kivesznek olyan szereplőket, akikre teljes szál és motiváció épült (ilyen Eduard, Villefort kisfia), miközben belekerül egy plusz szereplő, Camille, aki amilyen szép, olyan irritáló, és aztán vele kell kimondatni azt, amit Edmond akár magától is felismerhetne: hogy bocsásson meg végre a világnak. Az egész film egyedül Bertuccio alakja miatt fogyasztható, aki itt úgy zseniális és imádnivaló, ahogy van. Nagy fájdalmam a zene, amely eleinte megkapó és megrázó volt, ám a végére ellaposodik – a legjobb futamok is unalmassá válnak, ha egymás után ötvenszer meg kell hallgatni őket.

A 2002-es, Jim Caviezeles verzió alig két óra, és mégis, szerintem ez az egyik legjobb feldolgozás. A könyv romantikus kalandregény, ez pedig romantikus kalandfilm. A történetnek van eleje, közepe, vége, vannak benne személyiséggel rendelkező karakterek, fondorlat, akció és érzelmek. Még a romantikus befejezés is elcsúszik.  

Az én kedvencem mégis a 2004-es, Gankutsuou című anime. A cselekményt meglepő hűséggel követi – ez nem csoda, hisz 10 óra alatt van idő végigmenni a történeten. Na persze nem egy az egyben, hisz itt is elég dolog változik. Az egész történet a távoli jövőben játszódik, Edmond pedig nem egészen önállóan cselekszik, hanem mert megszállta egy bosszúdémon. A sorozatot az teszi elképesztően szimpatikussá, hogy itt a központban nem a bosszú vagy a szerelem, hanem a kis lüke Albert és Monte Cristo kapcsolata áll, ettől pedig a bosszúdráma átalakul felnövéstörténetté. Itt a képi világ is egészen izgalmas: a textúrák, ruhaanyagok, hátterek nem mozognak együtt a szereplőkkel és a képpel, hanem statikusak. Ez eleinte rém zavaró, de meg lehet szokni, és ad valami különleges ízt a filmnek.  

Ha jól tudom, akad még jó pár feldolgozás ezeken kívül is. A könyv hatalmas, rengeteg benne az anyag, ezért bőven van miből válogatni, ha valaki filmre akarja vinni.  Válogatni viszont ésszel célszerű: úgy, hogy az elkészült film önállóan is megállja a helyét, a könyv ismerete nélkül is élvezhető legyen. Ez persze nem könnyű feladat, de nem is lehetetlen.

Kritika: Nyíltan a minőségről, a minőségért

A kritika nem egyszerű dolog. Nem könnyű adni, sem elfogadni. Erről szeretnék most néhány gondolatot összeszedni. Teszem mindezt a MEGY V. konferenciáján elhangzott néhány előadás és beszélgetés kapcsán.

Magam pocsékul viselem a kritikát, fizikailag rosszul vagyok tőle, összeszorul a gyomrom, ha csak tudom, hogy valaki a munkámról fog nyilatkozni. Vajon miért? Talán, mert rossz tapasztalataim vannak vele, pedig szorgalmas vagyok, elhivatott, és őszintén úgy gondolom, hogy a fejlődés záloga a kölcsönös, építő jellegű kritikák sorozatán alapuló, támogató együttműködés. A kulcs talán az „építő jellegű kritika” szókapcsolat – a kritika vajon mindig az?

Mi is a kritika? A kritika egy alkotás vagy viselkedés jellegzetességeire, gyakran hibáira, hiányosságaira rámutató mű – és mint ilyen, maga is lehet kritika tárgya.

Mire való a kritika? Véleményem szerint a kritikának az ad értelmet, ha célja a kritizált mű jobbítása, hibáinak kijavítása. Tehát a valódi, helyes kritika alapvetően építő jellegű.

Azt hiszem, a kritika egy érzékeny műfaj, hiszen rámutat az egyes művek hibáira. Azonban úgy vélem, nem kezeljük az érzékenységének megfelelő körültekintéssel: sok kritika a hibák felemlegetésére szorítkozik, nem mutat irányt a továbbfejlődés felé

Pedig, ha valaki kritikát ad, érdemes figyelembe vennie, nemcsak a művet, hanem a személyt is, akinek a művét kritizálja. Pontosabban: fontos a kettőt elválasztani egymástól, hogy a kritika valóban a mű jobbítását célzó megnyilvánulásként, ne pedig az alkotó személyét célzó támadásként valósuljon meg. Ez pedig nem egyszerű feladat.

Ennél csak kritikát elfogadni nehezebb. Az alkotónak is fontos tudnia, hogy a kritika nem az ő személye ellen irányul, hanem éppen ellenkezőleg, az ő művének jobbá tételét, képességeinek, tudásának fejlesztését célozza. Kritika nélkül nincs fejlődés – hiszen enélkül honnan tudhatnánk, ha valamit nem jól csinálunk, hogy változtatnunk kell?

A kritika éppen ezért egyben minőségi garancia is – és nemcsak azért, mert aki „jó kritikát” kap, az nyilván érti a dolgát (végül is erre alapul a színi kritikusok, filmkritikusok, ételkritikusok stb. munkája, vagy éppen a LinkedIn endorsement rendszere is), hanem azért, mert aki képes elfogadni és megfogadni a „jó” kritikát, az tud folyamatosan továbbfejlődni. Azt hiszem, a folyamatos továbbfejlődésre való nyitottság az igazi szakember védjegye.

Ezen a ponton tennék egy kitérőt a műfordítás-kritika felé, ami elég korlátozottan létezik kis hazánkban. Ha valahol megjelenik egy regény-, novella-, vagy éppen versfordítás, a cselekményről, karakterektől, világleírásról olykor-olykor olvashatunk kritikát, de a műfordításról szinte soha; legfeljebb 1-2 mondatban emlékeznek meg a fordítás színvonaláról.

Azt hiszem, ennek (legalábbis egyik) oka, hogy a műfordítás világában a kritika hatványozottan érzékeny terület, méghozzá azért, mert a fordító többnyire láthatatlan. Sokan nem gondolnak bele, hogy a könyvek, filmek, versek nem maguktól fordulnak le magyarra, hogy egy láthatatlan ember több hetes / hónapos / éves munkája fekszik bennük. Ennek fényében pedig különösen igazságtalannak tűnhet, ha a fordító csak akkor kerül elő, amikor kritizálják: amikor górcső alá veszik a szaktudását, elhivatottságát, hozzáértését, illetve ezek vélt vagy valós hiányosságait.

Pedig műfordítás-kritikára szükség van, hiszen az nem állapot, hogy ha valaki silányan, ám alacsony színvonalon dolgozik, elvállalhat / megkaphat egy olyan munkát, amit egy felkészültebb kolléga ugyanazért az összegért visszautasított. Aki így vállal munkát, egyszerre rontja a szakma hitelét és nyomja lefelé az árakat, kollégái megélhetését veszélyeztetve, praktikusan retorzió nélkül.

Mit lehet itt tenni? Az egyik lehetőség a műfordítók láthatóvá tétele. A műfordító nem egy szellem, hanem a mű legalaposabb olvasója és értője, egyben társalkotója. Ha nem kizárólag akkor „veszik elő”, amikor gond van, hanem kezdettől fogva jelen van, pl. a szerzővel együtt szerepel a címlapon, helyet kap a kiadó honlapján (legalább az egyes kötetek adatai között), elhívják könyvbemutatóra, stb., akkor talán sokkal könnyebben elfogadható, ha olykor kritikát is kap. (#namethetranslator)

Ez egyben megnyitná az utat a műfordítás-kritika előtt is. Ha a fordító (jobban) látható lesz, akkor talán a műfordítás-kritikára sem egyszerűen a „jó” és „rossz” fordítók szétválasztására szolgáló, vagyis esetleg egyeseket megbélyegző eszközként fogunk tekinteni, hanem egy olyan eszközként, amely a munkafolyamat jobb megértését segíti, hogy ezáltal megtanuljuk felismerni, és a későbbiekben elkerülni a hibákat. Ezzel a műfordítás-kritika mindenki szakmai fejlődését is előmozdítaná.

Ehhez azonban széleskörű szemléletváltásra lenne szükség – az életben és az oktatásban. Nekem úgy tűnik, mintha valamiért hiányozna a kultúránkból, hogy tudjunk kritikát adni és elfogadni. Az iskolában, az iskoláknak azt kéne tanítaniuk a gyerekeknek, diákoknak, hogy a kritika nem ellenség, nem a skatulyázás eszköze, hanem a barátunk, hisz a kritika segítségével fejlődhetünk mindig egyre tovább. Ezen a téren viszont bőven van még hová fejlődnünk.

Kácsák az aranyhídon

A rakodópart alsó kövén ültem,
   és néztem, hogy úsznak át a kácsák az aranyhídon.
Ők persze nem a napot keresték,
   csak valami ehetőt a szemét között.
Akadt ott hínár is, meg kenyérmorzsák,
   amiket a turisták dobáltak eléjük a vízbe.
Olykor kijöttek az iszapos partra,
   vagy lebuktak a víz alá, feneküket az égnek meresztve.
De a lépcsőre nem jöttek fel egyszer sem.

Miyazaki: moziba be!

    Szóval az van, hogy évek óta nagy rajongója vagyok Miyazaki Hayaónak, aki animéket ír és rendez, méghozzá gyönyörűeket. A munkásságát a 2004-es A vándorló palota óta követem, bár nem akkor találkoztam vele először: Már a Chihiro Szellemországban is tetszett, sőt, előtte A vadon hercegnőjének egy részletéhez is volt szerencsém, csak akkor még nem tudtam, ki az a Miyazaki. 2004-ben aztán megnéztem A vándorló palotát - azt hiszem, ez volt az első anime, amit moziban láttam, méghozzá nem is egyszer. Ezen a filmen keresztül találkoztam először Diana Wynne Jonesszal is, aki az anime alapjául szolgáló regényt írta, és aki azóta az egyik kedvenc írónőm lett (róla bővebben itt).
    Miyazaki bácsival ily módon 2004 óta dúl a szerelem, azóta a mester majd minden egész estés filmjét láttam (egy kivétellel, amelyet igyekszem most már tényleg mihamarabb pótolni), és a Ghibli (ejtsd: "dzsibli", mert csak) stúdió filmjeinek jelentős százalékához is volt szerencsém, egyesekhez többször is, hol egyedül, hol társaságban, hol végigkommentelve, hol utólag kivesézve. De moziban azóta is csak egyszer láttam Miyazakit, mint hogy sajna nem is nagyon adnak moziban animét, egy-egy fesztiváltól vagy témanaptól eltekintve, ahova vagy eljut az ember lánya, vagy nem.
    Most azonban elért a magyar filmszínházakba Miyazaki legújabb, és ha minden igaz, utolsó egész estés filmje, a Szél támad. Én pedig múlt csütörtök este sikeresen eljutottam a premierjére, a Cirkóba. Nem egy multiplex, de hát azért így is egészen más széles vásznon nézni egy ilyen csodálatos képekkel teli, fantasztikusan jól megkomponált filmet, mint ez. Persze, monitoron vagy tévén sem rossz, de ki tudja, kijön-e dévédén, és ha igen, mikor. Szóval gyerünk a moziba be! Aki érintett az ügyben, így tudja leginkább jelezni a forgalmazóknak, hogy igenis érdemes animét hozni a magyar mozikba.
    Van azonban egy dolog, ami még annál is érdekesebb, mint egyszerűen moziban nézni Miyazakit: ha mindehhez élő audiokommentár is jár. Ma (vagyis másodszori megnézés céljából) egy olyan vetítésen jártam, ahol egy egyébként animekutató előadó személy, rövid felvezetés után, végig elemezte a filmet, amíg néztük, rámutatott, mire érdemes figyelni, milyen összefüggések vannak a korábbi Miyazaki-filmekkel, na meg a kortárs és a történelmi japánnal úgy általában. Ez azért egészen más, mint a) egy nappaliban, vagy b) a moziban mellettem ülővel halkan sutyorogva megvalósítani ugyanezt. Különleges élmény volt, bár őszintén remélem, hogy nem egyedi, mert pl. a Nausicát vagy a Chihirót is el tudnám képzelni ebben a formátumban. Ehhez a műfajhoz az is külön jól jött, hogy feliratosan néztük a filmet, így mindig eldönthettem, mire akarok éppen fókuszálni, a film szövegére, vagy az előadóra (szinkronos verzióban ugye ez sajnos kevésbé működik: fülelni csak egyfelé tudok, míg a szemem és a fülem között inkább tudok egyensúlyozni).
    Így aztán egy hosszú nap után remek estét tölthettem a barátaim és egy remek film társaságában, amely nem csak a jól kidolgozott, bár viszonylag lassan csordogáló történetével és a lenyűgöző képekkel tudott magával ragadni, hanem a csodaszép zenével is, melyet Hisaishi Joe, a Miyazaki-filmek rendszeres zeneszerzője komponált (hát igen, neki meg van néhány albuma, amit kvázi fejből tudok, és egyes számokat gyakran dúdolok is). A végét másodszor is megkönnyeztem - a premieren volt, aki rendesen elsírta magát.
    Még egy adalék: a mozijegy mellé lehetett választani kitűzőt is. Én jó érzékkel pont a főhőst ábrázoló darabot vettem el, amelyen Jiro haját a szél borzolja, amint bizakodóan figyeli az eget, pontosabban első repülőjének tesztrepülését. (possible SPOLIER: csak most, a második nézésre gondoltam bele, milyen jelentős is ez a pillanat, hogy mi fog történni Jiróval pár percen belül, hogy ezek után hova fog menni a férfi, és ott kivel találkozik.)
    Dióhéjban: jó film, menjetek el megnézni! Aki még bizonytalan, és előtte többet szeretne megtudni a filmről, annak pedig ezt a spoilermentes cikket ajánlom szeretettel.

Diana Wynne Jones: Talan vagy sutta?

Egy múlt heti beszélgetés kapcsán elfogott a nosztalgia, ezért úgy döntöttem, ide is kiteszem ezt a könyvajánló cikket, mely eredetileg a VarázsVilág hetilap 2013/23. heti, 97. lapszámában, a Martion Szerepjáték gondozásában jelent meg.

Diana Wynne Jones (1934–2011), a népszerű angol írónő ifjúsági regényeiben a mágiatörténészeket és bűbájkutatókat is irigylésre késztető tudásról tesz tanúbizonyságot. Műveiben nemcsak a talanok által is megismerhető kelta és sok egyéb mitológia jelenik meg, hanem a fókuszeszközzel vagy anélkül végrehajtott mágia, az oldás és kötés, a szómágia, a meteoromágia, a térszelés, sőt, a párhuzamos síkokra való átjutás is. Ezenfelül Jones a legendás lények (pl. sárkányok, szalamandrák) jellegzetességeit is behatóan képes ismertetni. Természetesen az egyes jelenségek leírása nem mindig fedi tökéletesen mai mágiatudományi ismereteinket, ám ennek nyilvánvaló oka, hogy az írónő műveit elsősorban nem a mágikus közösség, hanem a talan olvasók általi „fogyasztásra” szánta.

Jones a mágiát egészen hétköznapi módon ábrázolja, mintha a mindennapi élet szerves része lenne. Ugyanakkor egészen érzékletesen képes leírni a mágiával való első találkozást, a nyitott szemmel járó emberben a felismerést, majd a csőlátás feletti méltatlankodást. Ez igazán szépen jelenik meg A trónörökös című regényében, ahol Nick és Maree, a két fiatal először szembesül a mágiával. Egyszersmind azt is tapasztalniuk kell, hogy az emberek olykor vakok – nemcsak a csodákra, hanem úgy általában a nyilvánvalóra, és akkor sem ismernek fel egy kentaurt, ha szembejön a folyosón.

Persze egy dolog a mágiát felismerni, és más azt beépíteni a hétköznapi gondolkodásunkba. A regénybeli Rupert, bár igen tehetséges, méghozzá nagy erejű varázsló, gyakran „megfeledkezik” erről, és egy egyszerű merre jársz helyett hagyományos talan módszerekkel, telefonálgatással és kérdezősködéssel igyekszik felderíteni bizonyos személyek hollétét. Mentorának, a nem sokkal korábban elhunyt mágusnak kell figyelmeztetnie, hogy használja a rendelkezésére álló mágikus eszközöket is.

Jones arra is figyelmeztet, hogy nem elég a mágiát felismerni, illetve készségszinten használni és élni az általa nyújtott lehetőségekkel, hanem társainkkal is együtt kell működnünk. Rupert erről is hajlamos megfeledkezni olykor: testvérétől még könnyebben kér szívességet, ám a hotelben tartózkodó másik mágusnak eszébe se jut szólni az élet-halál súlyosságú ügyről, noha ő sokat segíthetne neki.

Bár Jones alapvetően talanok számára ír, látható, hogy varázshasználók számára is megfogalmaz tanulságokat. Fontos, hogy a világban nyitott szemmel járjunk, hogy felhasználjuk a rendelkezésünkre álló eszközöket, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a barátainkra mindig számíthatunk.

Noha nincs kézzelfogható bizonyíték arra, hogy Jones valóban sutta lett volna, az tagadhatatlan, hogy műveiben számos erre utaló elem fedezhető fel. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy munkásságával ő is beállt Tolkien és C.S. Lewis mellé – azon szerzők sorába, akiknek hatására a mágia jelenléte sokkal elfogadottabbá vált a talanok körében. Ezen tevékenységét leginkább Stan, A Trónörökös idős mágusának szavai foglalják össze:

„Kissrác koromban senkinek eszébe nem jutott volna, hogy létezhetnek más univerzumok, az meg pláne nem, hogy el is mehetnek oda. Ma meg az emberek könyveket írnak róla, varázslásról beszélnek meg az előző életeikről, és senki nem néz dilinyósnak, ha effélékkel hozakodsz elő. És azt hiszem, ez az én művem. Az enyém. Én indítottam el a világunkat a jó irányba. Arrafelé, ahol lennünk kéne.”

Magyarul is olvasható regényei:

Chrestomanci-krónika: Varázslatos élet (Geopen, 2002); Christopher Chant kilenc élete (Geopen, 2002); Vigyázat, boszi van az osztályban! (Geopen 2003)

Palota-sorozat: A vándorló palota (Pongrác, 2010); Az égi palota (Pongrác, 2010); A másik palota (Pongrác, 2011)

Varázsvilágok: A trónörökös (Metropolis Media, 2011); A Merlin-összeesküvés (Metropolis Media, 2013)

Magyarul is olvasható novellái:

Samantha naplója (27 képtelen történet ­– Neil Gaiman és Al Sarrantonio; Metropolis Media, 2011)

Amit a macska mesélt (Galaktika 290, 2014. május)

Súgó:

„talan”: varázstalan személy, aki nem tud a mágia létezéséről, és nem is képes azt használni

„sutta”: a mágiát ismerő, azonban varázshasználatra képtelen személy

Bringázz munkába...?

    Ma először mentem biciklivel a munkahelyemre. Nagy kaland! Tele izgalmakkal és viszontagságokkal. A tanulság: az emberek nagyjából ugyanakkora arányban rendesek / türelmesek / bunkók, mint akárhol másutt. Ellenben, ha tömegközlekedéssel járok, megtehetem, hogy nem foglalkozom velük, biciklin meg muszáj, ha nem akarok meghalni / másokat megölni. Gyalogosan ez utóbbi ugye kevésbé merül fel.
    Itthonról a munkahelyig tokkal-vonóval 25 perc, vagyis kb. ugyanannyi, mint BKV-vel. Közben nem lehet olvasni, ellenben pedálozni, azt kell. Meg figyelni az utat (hogy el ne tévedjek) és a közlekedés többi résztvevőjét (hogy mikor megyek neki valakinek). Huszonöt perc alatt szépen meg lehet izzadni, akkor is, ha csak szépen, komótosan hajtok. Még szerencse, hogy a munkahelyem biciklibarát, vagyis van zuhanyzó. Váltócipőm már télen is volt - lehet, hogy váltóruhát is érdemes lenne benn tartani?
    Szóval az egész macera. És mégis... Huszonöt perc testedzéssel jól indul a nap, plusz a torna is megvan, mégsem a reggeli készülődésből veszi el az időt (vagyis nem kell korábban kelni). Önmagában jó érzés mozogni, arról nem is beszélve, hogy rengeteg feszültség ki tud oldódni közben. Ráadásul bicikliről jobb a kilátás, mint a zsúfolt villamosról, lehet nézelődni, és mosolyogni, ha szembejön valaki egy egykerekűn (úgy ám!), vagy egyszerűen csak a naplemente szivárványt rajzol az előttem tornyosuló felhőtömbbe, valahogy így:

Mese és Fantasy

A fantasy-t sokan a mese mai, modern megfelelőjének tekintik. Nem csoda, hisz mindkét műfajban jelentős elem a varázslat, nagy szerep jut bennük mágikus erővel rendelkező tárgyaknak és lényeknek, miközben a jó és a rossz harca sem elhanyagolható összetevő.

Ugyanakkor fontos észrevenni, hogy a mese és a fantasy alapvetően különbözik a minket körülvevő valóság, a világ felfogásában. Egy fantasy-történet világa lényegében a saját mindennapi környezetünkre hasonlít: szabályok, ok-okozati viszonyok jellemzik, a szereplők lehetőségeit mindig behatárolják a világ törvényszerűségei. A mesék világát ezzel szemben másfajta logika kormányozza. Gyakori elem a „csoda”, amikor minden, a mindennapi értelemben véve „logikus” várakozás ellenére a dolgok mégis jóra fordulhatnak, a világ megmenekül, a főszereplők megkapják a jól megérdemelt happy endet.

Gyönyörű példa erre Jorinde és Joringel története (A Grimm testvérek legszebb meséi). A történet kulcsa egy varázsvirág, amely, fantasy-terminusokkal élve, egy olyan varázstárgy, amely a használó életenergiáját konvertálva képes maga körül befolyásolni a teret, vagyis „kívánságokat teljesíteni”. A használója eközben életenergiája fogyatkozásával arányosan öregszik. Joringel a sok küzdelem árán megszerzett virág segítségével tud eljutni a boszorkány kastélyába, hogy kiszabadítsa szerelmét, a szépséges Jorindét. Mikor aztán Jorinde rájön, hogy az előtte álló öregember a kedvese, és most már nem áll közöttük a boszorkány, „csak” az idő, döntést hoz: kezébe veszi a virágot. Joringel próbálja megakadályozni ebben, hisz nem akarja, hogy a lány is megöregedjen – de hiába. Ha ez fantasy lenne, ezzel véget is érne a történet: a két szerelmes öregen, mégis együtt, boldogságban élhet tovább élete végéig. (Pl.: Alkonyzóna, 2. évad 4. rész: Aqua Vita.)

Ez azonban nem fantasy, hanem mese. Mikor Jorinde kezébe fogja a virágot, ahelyett, hogy ő is megöregedne, megtörténik a „csoda”: a vén Joringel megfiatalodik, ahogy ez egy mesében illik – még ha ez fantasy-rendszerszinten megmagyarázhatatlan is, hiszen az érintett életerő-mennyiséget a virág már felhasználta, nincs honnan „visszaadnia”. Ráadásul a boszorkány ereje is megtörik.

Mint az a fenti példán is látható, a mesében nem kizárólag és elsősorban a formális logika szabályai érvényesülnek. Az események alakulására legalább ugyanakkora hatással van a szereplők érzelmi és/vagy tudatállapota. A Szentivánéji álomban maga a természet is háborog, amíg a tündérek királya és királynője meg nem békül. Ennek fényében az is értelmet nyer, mikor A vándorló palota című animációs filmben csak akkor érhet véget a pusztító háború, mikor a szereplők konfliktusa feloldódik.

Bár a fantasy sok elemet átvesz a meséből, általában megmarad a mindennapi logika határai között. Ez az, ami a számtalan hasonlóság ellenére mégis elhatárolja a két műfajt. Persze a határvonal mégsem egészen éles: ezért is mondhatjuk sok fantasy-ra, mikor a végén becsukjuk a könyvet vagy kikapcsoljuk a tévét: „ez jó mese volt.”