Ember a valóságban

Olykor elgondolkodom, miért is szeretem annyira a fantasy-t és az sf-et. Leginkább talán azért, mert mindkettő fontos eleme, hogy nem mindennapi helyzetek elé állít embereket. Legyen ennek eszköze akár a mágia, akár a tudományos vívmányok jelenléte, a szereplőknek az eltérő környezet miatt mindenképp olyan körülmények között kell létezniük és cselekedniük, ami eltér az általunk megszokott, mindennapi környezettől. Ezáltal pedig lehetőség nyílik rá, hogy új oldaláról ismerjük meg az Embert: olyan oldaláról, amit egy közönséges környezetben nem feltétlenül tudna megmutatni. Ez pedig rettentően érdekes.

Mindig is érdekelt az emberi lélek, hogy mi mozgatja tetteinket, gondolatainkat, érzéseinket. Annak idején a tanárképzést is azért kezdtem el, mert így volt a legegyszerűbb pszichológia-tanegységeket felvenni. Az egész képzésben az volt a legizgalmasabb, hogy viszonylag kevés „új” dolgot tanultam; inkább „csak” annyi történt, hogy sok sejtés, tapasztalat, passzív tudás a helyére került. Ettől persze nem lettem jobb emberismerő vagy jobb ember, de sok segítséget kaptam az odavezető úton.

Persze a tankönyveknél sokkal szórakoztatóbb a szépirodalmat bújni. Asimov, Bradbury és Clarke (csak hogy az ABC-nél kezdjük) legalább ugyanannyit tanítottak nekem az Emberről, mint a Pszichológia pedagógusoknak – ha nem többet. De Tanya Huffnak és Tanith Lee-nek legalább ugyanilyen hálás vagyok. „A művész azért hazudik, hogy feltárja az igazat” – az sf- és fantasy-írók pedig egész világokat teremtenek azért, hogy közelebbről megmutassák nekünk az embert. 

Egyszer valaki azt mondta, hogy ugyanolyan szívesen olvas klasszikusokat, mint sf-et és fantasy-t, mert Balzac Párizsa ugyanúgy ismeretlen világ a XXI. század emberének, mint a világűr vagy a Koryfón Birodalom. Sokat töprengtem ezen. Az állítás második felével egyet tudok érteni, és valahogy mégsem érzem magam igazán otthon a történelmi korokban írott regényekben. Egy ideig eltartott, mire rájöttem, hogy éppen azért van ez, mert valóban: ezek is mind idegen világok. Csakhogy amíg Lem és Pratchett megteszik azt a szívességet, hogy bemutatják a világot, ahol a történet játszódik, Hugo és Jókai nem. Hogy miért? A válasz egyszerű, Kolumbusz tojása: azért, mert saját korukban az olvasóik ismerték a regények helyszínéül szolgáló világot. Nekik nem kellett bemutatni Párizst, a monarchiát vagy a közigazgatást: pontosan tudták, milyen a rendőr és milyen a sarki kofa. Ám úgy tűnik, ugyanúgy, mint a kabaré vagy a paródia, ezek a művek is el tudnak avulni: ha nem tudom, ki az a Csortos Gyula, nem tudok hova tenni egy jó Csortos-imitációt, légyen az bármilyen zseniális.

Azt hiszem, ez hiányzik nekem leginkább a klasszikusokból: a viszonyítási pont. Persze, egy-egy ilyen regényből rengeteget meg lehet tudni az adott korról, társadalomról, környezetről, és a cselekmény izgalmai is elég jól tudják motiválni az olvasást, akár hajnalok hajnaláig, mégis, a történelmi háttér megfelelő ismerete nélkül olykor elég nehezen érthetőek ezek a könyvek.

Vegyük például A nyomorultakat, amelyet ma volt szerencsém befejezni, majd háromhavi nyűglődés után. Nagyon tetszett, és őszintén ajánlom mindenkinek, mert bár van vagy 1200 oldal, megéri végigrágni. Érdekes és izgalmas, noha a cselekményt az én ízlésemnek túl gyakran szakítják meg az olykor ötvenoldalas kitérők, melyek a társadalmi jelenségeket elemzik mélyreható alapossággal. Azt mondhatnánk: itt a hiányolt világleírás, mit akarok még? Az ügy nem ilyen egyszerű. Ezek a fejtegetések ugyanis azt feltételezik rólam, az olvasóról, hogy ismerem a világot, amelyet vizsgálgatnak, és ők ehhez az ismerethez adnak új szempontokat – holott a helyzet nem ez. Persze, valamit tudok a regény világáról, hisz sokban hasonlít a miénkre, történelmet is tanultam, nem is keveset, más regényekből is szedtem fel ismereteket, mégsem tudok egészen belehelyezkedni. Nem értem.

Például tegnap hosszan beszélgettünk a szüleimmel arról, pontosan miért üldözik Jean Valjeant. Számomra érthetetlen. Fegyenc volt – na és? Bűnözött, megbűnhődött, kész, passz. Az én XXI. századi, liberális nevelést kapott, naiv fejemmel az egész ügy teljesen értelmezhetetlen – és innentől kezdve a regény is az. Mert az író nem mondja el, mi a gond. Nyilván valami egészen triviális, amit fölösleges leírni – fölösleges volt leírni 150 éve, de nekem most hiányzik, és itt ülök kukán. Mi a probléma? Személyiséglopás, okirat-hamisítás, hogy Valjean Madelaine-ként élt? Jobb ötletem nincs – de ez is csak ötlet, nincs kimondva (utána meg nem olvastam). És a méltányosság? Hogy becsületes munkával felvirágoztatta, nem a várost, hanem a megyét? Az smafu? Úgy tűnik.

Valami kis támpontot egyedül a regény vége felé kapunk, miután Jean Valjean mindent feltár Mariusnek, aki ezek után elhajtja.

„A fegyenc ugyszólván nem embertársa az élőknek. A törvény megfosztotta mindattól az emberségtől, amit egy embertől elvehet.”

A törvénynek nem épp azt kéne céloznia, hogy a bűnösöket a büntetés útján megjavítsa? Nem ez lenne mindenki érdeke? Ha viszont a fegyencség ekkora bélyeg, hogy fog a bűnös betagozódni a társadalomba? Jó, erről szól a könyv, hogy ez mennyire logikátlan és igazságtalan, hogy rohadtul csinálni kéne már valamit: nem megvetni kéne a nyomorultakat, hanem felkarolni. Az üzenet átjön, a fejtegetések érdekesek, a történet izgalmas. Ez egy igazi klasszikus, nem véletlenül van kismillió feldolgozása. 

És mégis, értetlenül állok a világ előtt, amely a történet háttere. Értékelni ettől még tudom a művet, viszont nem fog igazán közel kerülni a szívemhez. Lehet, hogy csak azért, mert bosszant, hogy nem értem – az én bolygómon, az én világomon, az én történelmemben játszódik, akkor miért nem értem? Műveletlen lennék? Talán nem – épp csak az a speciális műveltség hiányzik, amivel közelebb tudnék kerülni ehhez a könyvhöz – ehhez és klasszikus társaihoz.

Ez alapján valószínűleg azért szeretem jobban az sf-et és a fantasy-t, mert ott a) kapok világleírást; b) fel se merül, hogy ismernem kéne az adott világot, ahol a történet játszódik, így nem, vagy kevésbé bosszankodom azon, ha valami nem tiszta. Ettől persze továbbra is nagyra becsülöm a klasszikusokat. Ám a fantasy-t kétségtelenül jobban élvezem.