Monte Cristo vásznon és papíron

Már jó ideje kerülgettem Monte Cristo történetét. Filmen több (nagyon) különböző feldolgozásban is láttam, és mindegyik tetszett valamiért. Már régóta terveztem elolvasni, és most nyáron végre sikerült is teljesítenem ezt a kihívást.

A könyv nagyon érdekes és izgalmas darab, ugyanakkor valahol nagyon fura is. Szegény Monte Cristo teljesen el van szállva – ami nem csoda, elvégre is egy megkínzott emberről beszélünk, aki bosszút esküdött; ebből azért nem könnyű semmi szépet kihozni. A középkori bosszúdrámákat idézve brutális kegyetlenséggel gázol át mindenkin, aki az útjába kerül: nemcsak az ellenségein, hanem azok hozzátartozóin is. Aztán bosszúálló démonból egy szóra képes védelmező angyallá vedleni, ha a megfelelő személy (Mercedes vagy Maximilien) kéri.

Talán pont ezért olyan lebilincselő, ahogy kibontakoznak Monte Cristo körül az események – pontosabban, ahogy ő kibontakoztatja az eseményeket maga körül. Ő csak előkészíti a terepet, elejt egy-két szót, aztán hátradől, és várja, mit művelnek egymással az emberek. Ez egész eseménysor pszichológiája valahol rettentő ijesztő: ő mindig csak elindítja a dolgokat, a többit már mindenki magának intézi. Persze Monte Cristo mindent előre kiszámolt, és tudja, kinek mi lesz a reakciója.

Ami a filmek után leginkább meglepett, az az volt, hogy Danglars az értelmi szerző. Ez számomra korábban nem derült ki. Az általam látott filmes változatokban többnyire Mondego volt beállítva főgörénynek: a naiv szerelem van szembeállítva a gyáva féltékenységgel. Ehhez képest meglepett, hogy a könyvben az egész bonyodalom alapja a hideg számítás. Danglars manipulálta Mondegót és Caderousse-t, ő épp csak az ötletet adta, a feljelentőlevelet is eldobta – ő nem tehet arról, azzal utána Mondego mit csinált, sem arról, hogy Villefort papája történetesen bonapartista. Huszonöt évvel később Monte Cristo ugyanezt valósítja meg, csak nagyobb léptékben, komolyabb manipulációval, alaposabb számításokkal – és több halottal.   

A másik, amibe nem először futok bele francia romantikus regényben, az az apakomplexusos kislány (Haydée). Nem tudom, én ezt nem érzem teljesen egészségesnek, és így a happy endet sem tudom igazán hova tenni. Ez valahol Dickensre emlékeztet: "...és boldogan éltek, míg meg nem haltak – már amennyire adott körülmények között ez lehetséges volt." (Elnézést, nem pontos az idézet, ellenben Twist Olivér.)

A filmes változatok ehhez képest azért rém érdekesek, mert nagy vonalakban követik ugyan az eseményeket, mégis sikerül az anyagot úgy szerkeszteni, hogy valami egészen más jöjjön ki belőle.

Az 1975-ös, Richard Chamberlaines verzió középpontjában az árulás/bosszú vonal áll, és hogy ez hogyan valósul meg. Itt Danglars a legkisebb hal (aki megússza egy ócska kis öngyilkossággal); Villefort a bíróságon kap szívrohamot, miután szembesítik az állítólagos fiával; utolsónak pedig Mondegóval számolunk le, aki mindenről tehet. Ő persze hiába veszíti el a párbajt, nem halhat meg: el kell szenvednie a törvény által rá kiszabott büntetést (amiről nem tudjuk meg, mi lesz). Az egész film nagyon kis lagymatag, de vannak remek pillanatai, mint például a párbaj Albert és Monte Cristo között. Azt hiszem, ez volt az első verzió, amit láttam; azóta is közel áll a szívemhez.

Az 1998-as, nyolcrészes minisorozat Depardieu-vel nagyon érdekesnek ígérkezett. A zenéje elképesztően súlyos; ahogy az első rész az egyik utolsó monológgal indít; ahogy megkapjuk a háborgó tengert; ahogy rögtön a börtönben indítunk, és az azelőtt történteket csak utólag, a megfelelő helyeken elhelyezett flashbackekből ismerhetjük meg… mind-mind jót ígért. És mégis… valahogy nem találták el, mit vegyenek át és mit hagyjanak ki. Bizonyos dolgokat teljesen indokolatlanul megváltoztattak, ezért helyenként tök értelmetlen az egész film. Ez az a feldolgozás, amiből nem derül ki, Edmond miért pipa Danglars-ra (?!?), miközben bennmaradnak egészen hosszú dialógok, melyek a brazil szappanoperák világát idézik eszünkbe. Kivesznek olyan szereplőket, akikre teljes szál és motiváció épült (ilyen Eduard, Villefort kisfia), miközben belekerül egy plusz szereplő, Camille, aki amilyen szép, olyan irritáló, és aztán vele kell kimondatni azt, amit Edmond akár magától is felismerhetne: hogy bocsásson meg végre a világnak. Az egész film egyedül Bertuccio alakja miatt fogyasztható, aki itt úgy zseniális és imádnivaló, ahogy van. Nagy fájdalmam a zene, amely eleinte megkapó és megrázó volt, ám a végére ellaposodik – a legjobb futamok is unalmassá válnak, ha egymás után ötvenszer meg kell hallgatni őket.

A 2002-es, Jim Caviezeles verzió alig két óra, és mégis, szerintem ez az egyik legjobb feldolgozás. A könyv romantikus kalandregény, ez pedig romantikus kalandfilm. A történetnek van eleje, közepe, vége, vannak benne személyiséggel rendelkező karakterek, fondorlat, akció és érzelmek. Még a romantikus befejezés is elcsúszik.  

Az én kedvencem mégis a 2004-es, Gankutsuou című anime. A cselekményt meglepő hűséggel követi – ez nem csoda, hisz 10 óra alatt van idő végigmenni a történeten. Na persze nem egy az egyben, hisz itt is elég dolog változik. Az egész történet a távoli jövőben játszódik, Edmond pedig nem egészen önállóan cselekszik, hanem mert megszállta egy bosszúdémon. A sorozatot az teszi elképesztően szimpatikussá, hogy itt a központban nem a bosszú vagy a szerelem, hanem a kis lüke Albert és Monte Cristo kapcsolata áll, ettől pedig a bosszúdráma átalakul felnövéstörténetté. Itt a képi világ is egészen izgalmas: a textúrák, ruhaanyagok, hátterek nem mozognak együtt a szereplőkkel és a képpel, hanem statikusak. Ez eleinte rém zavaró, de meg lehet szokni, és ad valami különleges ízt a filmnek.  

Ha jól tudom, akad még jó pár feldolgozás ezeken kívül is. A könyv hatalmas, rengeteg benne az anyag, ezért bőven van miből válogatni, ha valaki filmre akarja vinni.  Válogatni viszont ésszel célszerű: úgy, hogy az elkészült film önállóan is megállja a helyét, a könyv ismerete nélkül is élvezhető legyen. Ez persze nem könnyű feladat, de nem is lehetetlen.