Kritika: Nyíltan a minőségről, a minőségért

A kritika nem egyszerű dolog. Nem könnyű adni, sem elfogadni. Erről szeretnék most néhány gondolatot összeszedni. Teszem mindezt a MEGY V. konferenciáján elhangzott néhány előadás és beszélgetés kapcsán.

Magam pocsékul viselem a kritikát, fizikailag rosszul vagyok tőle, összeszorul a gyomrom, ha csak tudom, hogy valaki a munkámról fog nyilatkozni. Vajon miért? Talán, mert rossz tapasztalataim vannak vele, pedig szorgalmas vagyok, elhivatott, és őszintén úgy gondolom, hogy a fejlődés záloga a kölcsönös, építő jellegű kritikák sorozatán alapuló, támogató együttműködés. A kulcs talán az „építő jellegű kritika” szókapcsolat – a kritika vajon mindig az?

Mi is a kritika? A kritika egy alkotás vagy viselkedés jellegzetességeire, gyakran hibáira, hiányosságaira rámutató mű – és mint ilyen, maga is lehet kritika tárgya.

Mire való a kritika? Véleményem szerint a kritikának az ad értelmet, ha célja a kritizált mű jobbítása, hibáinak kijavítása. Tehát a valódi, helyes kritika alapvetően építő jellegű.

Azt hiszem, a kritika egy érzékeny műfaj, hiszen rámutat az egyes művek hibáira. Azonban úgy vélem, nem kezeljük az érzékenységének megfelelő körültekintéssel: sok kritika a hibák felemlegetésére szorítkozik, nem mutat irányt a továbbfejlődés felé

Pedig, ha valaki kritikát ad, érdemes figyelembe vennie, nemcsak a művet, hanem a személyt is, akinek a művét kritizálja. Pontosabban: fontos a kettőt elválasztani egymástól, hogy a kritika valóban a mű jobbítását célzó megnyilvánulásként, ne pedig az alkotó személyét célzó támadásként valósuljon meg. Ez pedig nem egyszerű feladat.

Ennél csak kritikát elfogadni nehezebb. Az alkotónak is fontos tudnia, hogy a kritika nem az ő személye ellen irányul, hanem éppen ellenkezőleg, az ő művének jobbá tételét, képességeinek, tudásának fejlesztését célozza. Kritika nélkül nincs fejlődés – hiszen enélkül honnan tudhatnánk, ha valamit nem jól csinálunk, hogy változtatnunk kell?

A kritika éppen ezért egyben minőségi garancia is – és nemcsak azért, mert aki „jó kritikát” kap, az nyilván érti a dolgát (végül is erre alapul a színi kritikusok, filmkritikusok, ételkritikusok stb. munkája, vagy éppen a LinkedIn endorsement rendszere is), hanem azért, mert aki képes elfogadni és megfogadni a „jó” kritikát, az tud folyamatosan továbbfejlődni. Azt hiszem, a folyamatos továbbfejlődésre való nyitottság az igazi szakember védjegye.

Ezen a ponton tennék egy kitérőt a műfordítás-kritika felé, ami elég korlátozottan létezik kis hazánkban. Ha valahol megjelenik egy regény-, novella-, vagy éppen versfordítás, a cselekményről, karakterektől, világleírásról olykor-olykor olvashatunk kritikát, de a műfordításról szinte soha; legfeljebb 1-2 mondatban emlékeznek meg a fordítás színvonaláról.

Azt hiszem, ennek (legalábbis egyik) oka, hogy a műfordítás világában a kritika hatványozottan érzékeny terület, méghozzá azért, mert a fordító többnyire láthatatlan. Sokan nem gondolnak bele, hogy a könyvek, filmek, versek nem maguktól fordulnak le magyarra, hogy egy láthatatlan ember több hetes / hónapos / éves munkája fekszik bennük. Ennek fényében pedig különösen igazságtalannak tűnhet, ha a fordító csak akkor kerül elő, amikor kritizálják: amikor górcső alá veszik a szaktudását, elhivatottságát, hozzáértését, illetve ezek vélt vagy valós hiányosságait.

Pedig műfordítás-kritikára szükség van, hiszen az nem állapot, hogy ha valaki silányan, ám alacsony színvonalon dolgozik, elvállalhat / megkaphat egy olyan munkát, amit egy felkészültebb kolléga ugyanazért az összegért visszautasított. Aki így vállal munkát, egyszerre rontja a szakma hitelét és nyomja lefelé az árakat, kollégái megélhetését veszélyeztetve, praktikusan retorzió nélkül.

Mit lehet itt tenni? Az egyik lehetőség a műfordítók láthatóvá tétele. A műfordító nem egy szellem, hanem a mű legalaposabb olvasója és értője, egyben társalkotója. Ha nem kizárólag akkor „veszik elő”, amikor gond van, hanem kezdettől fogva jelen van, pl. a szerzővel együtt szerepel a címlapon, helyet kap a kiadó honlapján (legalább az egyes kötetek adatai között), elhívják könyvbemutatóra, stb., akkor talán sokkal könnyebben elfogadható, ha olykor kritikát is kap. (#namethetranslator)

Ez egyben megnyitná az utat a műfordítás-kritika előtt is. Ha a fordító (jobban) látható lesz, akkor talán a műfordítás-kritikára sem egyszerűen a „jó” és „rossz” fordítók szétválasztására szolgáló, vagyis esetleg egyeseket megbélyegző eszközként fogunk tekinteni, hanem egy olyan eszközként, amely a munkafolyamat jobb megértését segíti, hogy ezáltal megtanuljuk felismerni, és a későbbiekben elkerülni a hibákat. Ezzel a műfordítás-kritika mindenki szakmai fejlődését is előmozdítaná.

Ehhez azonban széleskörű szemléletváltásra lenne szükség – az életben és az oktatásban. Nekem úgy tűnik, mintha valamiért hiányozna a kultúránkból, hogy tudjunk kritikát adni és elfogadni. Az iskolában, az iskoláknak azt kéne tanítaniuk a gyerekeknek, diákoknak, hogy a kritika nem ellenség, nem a skatulyázás eszköze, hanem a barátunk, hisz a kritika segítségével fejlődhetünk mindig egyre tovább. Ezen a téren viszont bőven van még hová fejlődnünk.