Apám: Mit kérsz karácsonyra? Én: Nem tudom. Apám: Na de mégis. Én: ... Csokit! Apám: De hát az hizlal! Én: Igen! Te pedig azért adsz csokit, mert nem szeretsz...
Ez így elhangzott. Az én családomban ezen röhögünk. Hála égnek, nem vesszük túl komolyan ezt az ajándékozás dolgot. Mindenki annyit ad, amennyije van - és itt nem elsősorban az anyagiakra gondolok, hanem arra a lelki energiára, ami egy ajándék előállításához szükséges. Nekem nagyobb ajándék, ha feltesszük együtt az új polcaimat a falra, vagy ha megnézzük együtt a Discovery-t, vagy ha hagynak békében beiglit sütni (amiből alig fogok enni, mert nem annyira szeretem, de nekik megcsinálom, mert ők meg igen - de tényleg, a hűtőben még ott a tavalyi félretett maradéka, mert megenni nem sikerült, viszont„eláll”), mint akármilyen tárgy, amit adhatnának.
Nyilván örülök, ha meglepnek valami széppel, de nekem nem ez a szeretetnyelvem, és hát nekik sem kifejezetten; emiatt nem hiányoljuk a személyre szabott vagy nagyértékű, kifejezetten karácsonyi ajándékokat. Ha tudom, hogy teatojásra vágyik a lelked, úgy is megveszem neked augusztusban, ha akkor jön szembe a piacon egy szép, és nem fogok karácsonyig várni, hogy odaadhassam.
És nyilván annak örülök, ha aki szeret, a saját szeretetnyelvemen akarja kommunikálni velem a szeretetét. De mi van, ha az övé más, mint az enyém? Főleg, ha nemcsak olyan az övé, hogy nem jön át a szeretete, hanem kifejezetten kellemetlen? Miközben én meg hiába „küldök” felé akármit, nem ér oda? Nem könnyű.
Vajon elvárhatom akárkitől, hogy váltson az én nyelvemre, ha engem akar szeretni? És én tudok váltani az ő nyelvére? Ez még feltérképezés alatt áll.
Addig is: neked mi a szeretetnyelved? Tégy próbát itt!
És persze love & peace.
Amikor még volt nagyapám, utoljára egy KitKat Mikulást kaptam tőle Mikulásra. Ez volt a legfinomabb Mikulás-csoki, amit valaha kaptam. Azóta se láttam sehol ilyenfélét, pedig kerestem. Nem tudom, hogy nem volt, vagy csak én nem találkoztam vele. Egészen máig. A mai bevásárlás alkalmával aztán szembejött. Pedig már nem is számítottam rá.
Nagyon zen, ahogy a kis walkmanjén hallgatja a zenét
Még nem bontottam ki. Nem tudom, milyen lesz. Vajon olyan, mint régen? Már nem is emlékszem, milyen volt. Biztos nem lesz ugyanolyan, mert már nincs itt, aki adta.
Furcsa dolog ez az irodalom*. Megállás nélkül olvasok, amióta megtanultam kibogarászni a betűket, láttam ezer filmet és színdarabot, imádom a zenét. Itt vannak velem az évek meg a rutin – az olvasottság meg a mintafelismerés. Szeretek új gondolatokkal, érzésekkel, történetekkel megismerkedni, de az ismertekhez is gyakran visszatérek. Egyes dallamok, futamok hallatán századszor is végigfut a hideg a hátamon; sokadszor is bele tudok borzongani, amikor egy film végén lehull a lepel, és kiderül (az általam addigra nyilván ismert) nagy titok, elhangzanak a bűvös szavak. Tudom, melyik lépést melyik másik követi. De nem csak akkor, ha már ismerem az aktuális darabot (filmet, könyvet, zenét) – hanem gyakran akkor is, ha nem.
Az irodalom rengeteg toposszal, klisével, archetípussal dolgozik. Néhány szerző egészen egzotikus összetevőket használ; van, aki az alapvető hozzávalókból is képes valami zseniálisat alkotni. És vannak olyan művek, amelyek sablonosak, tele klisékkel. Mondhatni, egyszerűek, mint a faék. Ez nem feltétlenül baj. Sose zavart, ha az első perctől nyilvánvaló számomra, „ki a gyilkos”, vagyis mire megy ki a játék. Nem a történet vége az érdekes, hanem az oda vezető út. Ebbe beletartoznak a jellemek, a látvány, a zene, a dialógok; minden, ami ott van.
Ebből a szempontból a We will rock you musical elég kiszámíthatónak ígérkezett. Az első felvonásban gyönyörűen felépítették, hogy a gonosz Global Soft, és vezére, a videojátékból szökött Killer Queen csak ezt a se íze, se bűze, műanyag gépzenét engedélyezi, az igazi zene megszűnt. Csak néhány lázadó, a bohémek várják az Álmodót, aki majd megadja nekik a bohémek rapszódiáját, és elvezeti őket a kincshez, melyet a bajnokok őriznek, hogy együtt elhozzák a zene új aranykorát. Korrekt, nem?
A bohémek rá is találnak Galileo Figaróra, akinek a fejében folyamatosan hangok és szavak nyüzsögnek – és aki nem lehet más, mint a kiválasztott. Persze a rendfenntartók elfogják a lázadókat, és agyatlan zombikat csinálnak belőlük. Csak Gali és barátnője, Scaramouche menekülnek meg.
A második felvonás elején a fiatalok rátalálnak szerencsétlen zombisított bohémekre – valamint egy elfeledett technológiával készült kazettára. Nagy nehezen kitalálják, hogy ott a tévé alatt abba a résbe kell beletenni, és el is indul a lejátszás – hát persze, hogy a Bohemian Rhapsody. És persze, hogy a magnó rögtön be is gyűri a szalagot. Most mi lesz?
Hát az lesz kérem, hogy az Álmodó, akinek a fejében folyamatosan hangok és szavak zsonganak, szépen lerögtönzi a Bohemian Rhapsody-t. Az első versszakot hallotta, a másodikat ő adja, a harmadikra már Scaramouche is csatlakozik. És a Bohemian Rhapsody, ami a Queen valaha írt legjobb száma, visszahozza az értelem szikráját a zombisított agyakba és a tüzet a kiüresített lelkekbe. Együtt aztán a csapat rájön, hogy a bajnokokat a Wembley-ben érdemes keresni. Oda is mennek, ahol rátalálnak egy elektromos gitárra – amivel elsőre nem tudnak mit kezdeni, mert életükben nem láttak még elektromos gitárt. De ha már itt vagyunk, zenélni, zajt kelteni, énekelni, tapsolni így is lehet. Majd közben kitaláljuk, mit tud a gitár.
És ha már megy a zenélés, akár arra is rá lehet jönni, hogy ebben a fene nagy stadionban sehol egy bajnok, aki elhozhatná az új aranykort. Csak mi vagyunk itt. De akkor ki hozza el az új világot?
És ha erre rájöttünk, a következő dalt akár ki is lehet ajánlani Facebook Live-ra, amit naná, hogy mindenki nézni fog, mert épp trendi, és ha meghallják a zenét, véget ér a zsarnokok rémuralma, és beköszönt a rock új hajnala.
Taps. Meghajlás. Örülés.
…
Akár így is lehetett volna. És a TELJES első felvonás azt mutatta, hogy ez lesz. De nem – ki tudja, miért. (Persze van egy-két tippem.) Ami ehhez képest történt:
Amikor beakad a szalag a Bohemian Rhapsody-val, az úgy is marad. És ott nem történik SEMMI. A jónépek valahogy azért mégis rájönnek, hogy a kincs a Wembley-ben lesz, oda is mennek. Megtalálják a gitárt, We will rock you. Előkerülnek a bohémek (akiknek ki tudja, mitől nőtt vissza az agyuk vagy hogy kerültek oda), és együtt eléneklik a Facebook Live-ra kiajánlott We are the Champions-t. Gonosz legyőzve, világ megmentve. Taps, meghajlás.
Vége. Nem tetszettek valamit elfelejteni?
Sötét. Kijelzőn felirat.
SZERETNÉTEK HALLANI A BOHÉMEK RAPSZÓDIÁJÁT?
Naná, hogy igen, mire várunk itt négyezren három órája?
Úgyhogy Bohemian Rhapsody. Végre. És nem is rosszul.
Ezzel nekem vannak problémáim. És nem csak az, hogy a főszereplő srác hangja hallhatóan elfáradt a második felvonásra. Hanem például az, hogy így az a dal, amit az első felvonásban többször is emlegettek valami legendás csodaként, a küldetés tárgyaként, nem hangzik el a darab folyamán. Nem szerves része az előadásnak, épp csak ez a ráadás (már a gonosz Killer Queen is kijött meghajolni) – így viszont semmi értelme annak, hogy van egy Galileo Figarónk meg egy Scaramouche-unk…
Szóval nem az a bajom, hogy nem az történt, amire számítottam. Hanem az, hogy ami történt, az még utólag sem vág egybe azzal, amit az első felvonásban alapoztak. Miért nem érdekes a bohémek rapszódiája annyira, hogy megpróbálják legalább kiegyengetni azt a nyamvadt szalagot? Minek jönnek ilyen technoblablának is harmatgyenge marhasággal, hogy a Killer Queen egy videojátékból szökött, ha ezt azzal a lendülettel el is felejtik? Mitől nő vissza a zombik agya? Mit játszol egy elektromos gitáron, ha nincs rákötve az erősítő? Ugyan nem rossz a We will rock you és a We are the Champions, de a műanyagzenén felnőtt insta-ifjúság biztos, hogy erre fogja felkapni a fejét?
Próbálom kitalálni, hogy ez hogyan tud működni – nekem egyáltalán nem működik. Valaki?
Imádom a Queent, és rengeteg szám hangzott el az előadás folyamán. A színészek fantasztikusan énekeltek, a hangosítás is klassz volt (kivételesen se fehér zaj, se zavaró visszhangok, pedig megint nem koncertteremben volt az előadás, hanem a SYMA csarnokban). Talán azon lehetett volna még dolgozni, hogy a szöveg kicsit jobban hallatszódjon a zene közben, de a rocknál ez nem mindig prioritás. Viszont lehetett volna feliratozni (a két nagy kijelzőn volt is [rendszeresen csúszó] angol felirat – az egyiken mehetett volna a magyar).
A dalok magyar szövegét így nem is kommentálnám, mert a felét nem értettem. Talán egyet emelnék ki: az utolsó szám a We are the champions. Eredetileg MI vagyunk a bajnokok. Együtt. Nem Ő a bajnok – ahogy a magyar fordításban. A megvalósított verzióhoz persze ez is illeszkedik, az általam fent elképzelthez (és az eredeti angol szöveg tartalmához) persze egyáltalán nem. Biztos, hogy egy megváltóra kell várnunk, és nem együtt kell megteremtenünk a szebb jövőt? Kicsit más így az üzenet.
Kentaur látványvilága egyszerűen lehengerlő és izgalmas. A jelmezek szintúgy. A számok közötti dialógok néha rém kezdetlegesre sikeredtek, különösen a két főszereplő tini között, néha viszont egészen meglepően progresszívek lettek (pl. „Mi az, hogy »mert én lány vagyok«?”).
A zenekar szimplán csodálatos volt – a színpad fölött zenéltek, csak nem látszottak a függöny tetejétől egészen az előadás végéig, amikor ők is meghajoltak. Halkan jegyzem meg, hogy nagyjából háromszor akkora tapsot kaptak, mint a színészek – nem véletlenül. Annak az ügyelőnek vagy egyéb személynek pedig, aki a zenekar tapsáBA visszaküldte a színészeket, mintha az nekik szólna, innen küldök egy barackot a fejére. Az a taps a srácoké volt, kiérdemelték.
Összességében nagy élmény volt, érdemes volt elmenni. Jó zene, jó előadás. A történetet még emésztem. Azt hiszem, úgy fogom elrakni a fejembe, ahogy az értelmét látom. A filológia és a vallástörténet (amivel egyetem címszó alatt több évet töltöttem intim közelségben) egyébként is eleget foglalkozik azzal, hogy egyes történetekben mi az alap és mi a rátét. Az első felvonás nekem azt mutatja, hogy amit fent leírtam, az volt az alap, csak aztán valaki beleszólt (mert tett rá; illetve volt egy „jó” ötlete, hogy hagyják ki a lényeget, és hergeljék egy kicsit a közönséget – de bevallom, hoppon maradva nem tapsolok olyan jóízűen).
Inkább megyek, és keresek valami varázslatot.
*Számomra „irodalom” minden, ami gondolatokat vagy érzéseket közvetít. Legyen az írott szöveg, dráma, színdarab, film – és igen, nekem a zene is irodalom.
Hát ez a mai koncert sajnálatosan szomorú volt. Úgy néz ki, öregségemre elkezdtem sokkal nehezebben viselni a szervezési malőröket, az információhiányt (melyik kapun lehet bemenni, melyik épületbe kell menni, a meghirdetetthez képest van-e ruhatár), a rossz hangosítást (a zene mellett végig magas fehérzaj sistergett, ami élvezhetetlenné tett minden magas ésvagy rikító hangot, például a hegedűk üveghangját), a konferálás hiányát (főleg, ha már van fenn egy bazi LCD kijelző), a rossz világosítást (minek kell szimfonikus zene közben a néző szemébe villogni, méghozzá más ritmusban, mint ahogy a zene szól?), az elméletében is téves koncepciójú kivetítést (kaleidoszkópszerű kép, olykor a zenekar kaleidoszkópszerű mutatása, szigorúan legalább együtemes csúszásban a zenéhez képest) és a pocsék zenei szerkesztést (a Light of the Seven-t nem kellett volna szünet után elsőnek tenni, amikor az emberek még szállingóznak vissza a nézőtérre, és még ropog a popkorn az markukban - egyáltalán, egy szimfonikus koncerten minek árulnak popkornt? Meg szerintem nem feltétlenül felemelő az Against all odds-szal zárni, hátha a lidércek kinyírnak mindenkit, vagy én nem tudom, nem láttam, megyek haza, felvágom az ereimet). Háklis lettem. De a zene csodálatos volt, a kórus pedig különösen. Mindenképp nagy élmény volt. Imádom az élő zenét, és imádom ezt a zenét. És társaságban egyébként is minden jobb. A májusi majd még jobb lesz :)
Mert ha az ember hullafáradtan punnyad otthon egész nap, mivel is töltse az idejét, ha nem a küszöb fényesítésével. Mint rendkívül megbízható internetes forrásaimból megtudtam, a réz tisztítására legalkalmasabb a só és az ecet keveréke. Fene tudja, miért, ezt mondták.
Nem rossz, de lehetne ennél jobb is.
Például ilyen.
Látjátok, feleim? Így kell ezt.
(Persze nem kell aggódni, nem ezzel ment el az egész nap. Porszívót is mostam :D A Firefly hét során nem abszolvált részeit is megnéztem. Úgy ötöt. Meg a Serenity-t. (De minek.) Aztán ránéztem IMDB-n az eredeti vetítési sorrendre. Nem csoda, hogy nem értették a népek, úgy tényleg semmi értelme.)
Lakásfelújítás, villanyszerelés. Ezzel egybekötve a mázoló és tapétázó mesterek munkájának szemrevételezése. Ennek apropóján játékra invitálom a kedves olvasót. Mi a hiba az alábbi képeken?
A képen az látható, hogy a biztosítékdoboz mellett az egyébként frissen tapétázott falon nincs letapétázva egy 15 cm x 3 cm széles terület. Miképp is történhetett mindez? A magyarázat pofonegyszerű: édesapám tapétázás előtt leszerelte a dobozt, hogy magát az eszközt minden oldalról szépen körbe lehessen tapétázni. A mesteremberek azonban a dobozt tapétázás előtt visszatették, ki tudja, miért. Azonban: a dobozra szikszalaggal volt rögzítve egy darab 15 évvel ezelőtt elromlott bimbamcsengő, melyet az akkori villanyszerelő az új csengő felszerelésekor nem távolított el (miért is tette volna, jó lesz az ott; találtunk is benne két darab 15 éve kifolyt ceruzaelemet). Mi a mai villanyszerelés alkalmával a dobozt leszedtük, eltávolítottuk róla a rossz csengőt (meg a 15 éves koszt), majd visszatettük a dobozt. Így derült hát ki, hogy a jóemberek feltett dobozzal tapétáztak. Maradék tapétánk még van - de van valakinek elfekvőben egy kis tapétaragasztója?
A képen az látható, hogy a jóemberek (akik kijelentették, hogy a villanyszereléssel nem szeretnének foglalkozni, mert nem értenek hozzá eléggé), valamely rejtélyes okból, midőn úgy döntöttek, hogy a kaputelefont mégiscsak visszateszik - na nem a falra, csak a madzagra -, a madzagot nem a madzag számára létesített lyukon vezették át (fent középen), hanem a szerkezetet tartó szög számára fenntartott nyíláson (amint az az egyébként szerencsésen nem beglettelt tippek helyzetéből sejthető). Mindehhez persze mégiscsak végeztek villanyszerelési munkát, hiszen a vezetékeket bekötötték. De minek. (Persze ezt szerencsére könnyen orvosoltuk.)
A napi munka mindezek mellett jól sikerült. Bölcsész fejemnek pedig az "apukám hozott egy rakás csokit" kifejezés is új értelmet nyert - az ilyesmi megesik, ha a nevezett apuka villamosmérnök, és a délután a helyi elektromos hálózat újraélesztésének jegyében telik. :D
Csoki, avagy polgári nevén sorkapocs. Állítólag régen barna bakelitből volt, és szerelvényekre lehetett tördelni.
Vicces dolog egy északnyugatra néző toronyszobából figyelni a napkeltét.
Mint egy inverz napkelte. Az ég már világos, de a lámpák még égnek, és
még nincs fény. Aztán egyszer csak megjelenik az első rózsaszín
csillanás a szemközti magas épület tetején. Az egyre lejjebb kúszik, és
végül mindent beborít a rózsaszín, hajnali fény.
