Karácsonyi hangulatban

Apám: Mit kérsz karácsonyra?
Én: Nem tudom.
Apám: Na de mégis.
Én: ... Csokit!
Apám: De hát az hizlal!
Én: Igen! Te pedig azért adsz csokit, mert nem szeretsz...

Ez így elhangzott. Az én családomban ezen röhögünk. Hála égnek, nem vesszük túl komolyan ezt az ajándékozás dolgot. Mindenki annyit ad, amennyije van - és itt nem elsősorban az anyagiakra gondolok, hanem arra a lelki energiára, ami egy ajándék előállításához szükséges. Nekem nagyobb ajándék, ha feltesszük együtt az új polcaimat a falra, vagy ha megnézzük együtt a Discovery-t, vagy ha hagynak békében beiglit sütni (amiből alig fogok enni, mert nem annyira szeretem, de nekik megcsinálom, mert ők meg igen - de tényleg, a hűtőben még ott a tavalyi félretett maradéka, mert megenni nem sikerült, viszont „eláll”), mint akármilyen tárgy, amit adhatnának. 

Nyilván örülök, ha meglepnek valami széppel, de nekem nem ez a szeretetnyelvem, és hát nekik sem kifejezetten; emiatt nem hiányoljuk a személyre szabott vagy nagyértékű, kifejezetten karácsonyi ajándékokat. Ha tudom, hogy teatojásra vágyik a lelked, úgy is megveszem neked augusztusban, ha akkor jön szembe a piacon egy szép, és nem fogok karácsonyig várni, hogy odaadhassam.

És nyilván annak örülök, ha aki szeret, a saját szeretetnyelvemen akarja kommunikálni velem a szeretetét. De mi van, ha az övé más, mint az enyém? Főleg, ha nemcsak olyan az övé, hogy nem jön át a szeretete, hanem kifejezetten kellemetlen? Miközben én meg hiába „küldök” felé akármit, nem ér oda? Nem könnyű.

Vajon elvárhatom akárkitől, hogy váltson az én nyelvemre, ha engem akar szeretni? És én tudok váltani az ő nyelvére? Ez még feltérképezés alatt áll.

Addig is: neked mi a szeretetnyelved? Tégy próbát itt!

És persze love & peace.

Hiába a piros kabát, ez itt nem a Mikulás.