A nyers eő diadala

...avagy bemutatkozik a legújabb csaladtag, az Ektorp lábtartó.

- A futárszolgálat eltévedt vele Soroksártól Kelenföldig (Csepelre akarták vinni)
- Alig 2 munkanap késéssel ért ide (vagyis 3 helyett a hetedik naptári napon)
- Kimostam, kivasaltam
- Összeraktam az alját (alig kétszer)
- Ráhúztam a huzatot az aljára
- Komoly közelharc árán ráhúztam a huzatot a tetejére (a négy rögzítőnek hagyott négy lyuk a huzaton sehogy se akart konstellálni a párna aljában lévő négy csavarmenettel)
- És csak egy körmön szakadt be!

Az Ektorp nem pasziánsz. De sikerült! Most megyek térdprotézisért...

U.i.: Azért a szerelés közben gyakran eszembe ötlött ez a kép:

 

Karácsonyi hangulatban

Apám: Mit kérsz karácsonyra?
Én: Nem tudom.
Apám: Na de mégis.
Én: ... Csokit!
Apám: De hát az hizlal!
Én: Igen! Te pedig azért adsz csokit, mert nem szeretsz...

Ez így elhangzott. Az én családomban ezen röhögünk. Hála égnek, nem vesszük túl komolyan ezt az ajándékozás dolgot. Mindenki annyit ad, amennyije van - és itt nem elsősorban az anyagiakra gondolok, hanem arra a lelki energiára, ami egy ajándék előállításához szükséges. Nekem nagyobb ajándék, ha feltesszük együtt az új polcaimat a falra, vagy ha megnézzük együtt a Discovery-t, vagy ha hagynak békében beiglit sütni (amiből alig fogok enni, mert nem annyira szeretem, de nekik megcsinálom, mert ők meg igen - de tényleg, a hűtőben még ott a tavalyi félretett maradéka, mert megenni nem sikerült, viszont „eláll”), mint akármilyen tárgy, amit adhatnának. 

Nyilván örülök, ha meglepnek valami széppel, de nekem nem ez a szeretetnyelvem, és hát nekik sem kifejezetten; emiatt nem hiányoljuk a személyre szabott vagy nagyértékű, kifejezetten karácsonyi ajándékokat. Ha tudom, hogy teatojásra vágyik a lelked, úgy is megveszem neked augusztusban, ha akkor jön szembe a piacon egy szép, és nem fogok karácsonyig várni, hogy odaadhassam.

És nyilván annak örülök, ha aki szeret, a saját szeretetnyelvemen akarja kommunikálni velem a szeretetét. De mi van, ha az övé más, mint az enyém? Főleg, ha nemcsak olyan az övé, hogy nem jön át a szeretete, hanem kifejezetten kellemetlen? Miközben én meg hiába „küldök” felé akármit, nem ér oda? Nem könnyű.

Vajon elvárhatom akárkitől, hogy váltson az én nyelvemre, ha engem akar szeretni? És én tudok váltani az ő nyelvére? Ez még feltérképezés alatt áll.

Addig is: neked mi a szeretetnyelved? Tégy próbát itt!

És persze love & peace.

Hiába a piros kabát, ez itt nem a Mikulás.

So shiny

Mert ha az ember hullafáradtan punnyad otthon egész nap, mivel is töltse az idejét, ha nem a küszöb fényesítésével. Mint rendkívül megbízható internetes forrásaimból megtudtam, a réz tisztítására legalkalmasabb a só és az ecet keveréke. Fene tudja, miért, ezt mondták.

Nem rossz, de lehetne ennél jobb is.

 

 Például ilyen.

Látjátok, feleim? Így kell ezt.

(Persze nem kell aggódni, nem ezzel ment el az egész nap. Porszívót is mostam :D A Firefly hét során nem abszolvált részeit is megnéztem. Úgy ötöt. Meg a Serenity-t. (De minek.) Aztán ránéztem IMDB-n az eredeti vetítési sorrendre. Nem csoda, hogy nem értették a népek, úgy tényleg semmi értelme.)

Amikor a csoki új értelmet nyer

Lakásfelújítás, villanyszerelés. Ezzel egybekötve a mázoló és tapétázó mesterek munkájának szemrevételezése. Ennek apropóján játékra invitálom a kedves olvasót. Mi a hiba az alábbi képeken?

A képen az látható, hogy a biztosítékdoboz mellett az egyébként frissen tapétázott falon nincs letapétázva egy 15 cm x 3 cm széles terület. Miképp is történhetett mindez? A magyarázat pofonegyszerű: édesapám tapétázás előtt leszerelte a dobozt, hogy magát az eszközt minden oldalról szépen körbe lehessen tapétázni. A mesteremberek azonban a dobozt tapétázás előtt visszatették, ki tudja, miért. Azonban: a dobozra szikszalaggal volt rögzítve egy darab 15 évvel ezelőtt elromlott bimbamcsengő, melyet az akkori villanyszerelő az új csengő felszerelésekor nem távolított el (miért is tette volna, jó lesz az ott; találtunk is benne két darab 15 éve kifolyt ceruzaelemet). Mi a mai villanyszerelés alkalmával a dobozt leszedtük, eltávolítottuk róla a rossz csengőt (meg a 15 éves koszt), majd visszatettük a dobozt. Így derült hát ki, hogy a jóemberek feltett dobozzal tapétáztak. Maradék tapétánk még van - de van valakinek elfekvőben egy kis tapétaragasztója?

A képen az látható, hogy a jóemberek (akik kijelentették, hogy a villanyszereléssel nem szeretnének foglalkozni, mert nem értenek hozzá eléggé), valamely rejtélyes okból, midőn úgy döntöttek, hogy a kaputelefont mégiscsak visszateszik - na nem a falra, csak a madzagra -, a madzagot nem a madzag számára létesített lyukon vezették át (fent középen), hanem a szerkezetet tartó szög számára fenntartott nyíláson (amint az az egyébként szerencsésen nem beglettelt tippek helyzetéből sejthető). Mindehhez persze mégiscsak végeztek villanyszerelési munkát, hiszen a vezetékeket bekötötték. De minek. (Persze ezt szerencsére könnyen orvosoltuk.)

A napi munka mindezek mellett jól sikerült. Bölcsész fejemnek pedig az "apukám hozott egy rakás csokit" kifejezés is új értelmet nyert - az ilyesmi megesik, ha a nevezett apuka villamosmérnök, és a délután a helyi elektromos hálózat újraélesztésének jegyében telik. :D

Csoki, avagy polgári nevén sorkapocs. Állítólag régen barna bakelitből volt, és szerelvényekre lehetett tördelni.