Bringázz munkába...?

    Ma először mentem biciklivel a munkahelyemre. Nagy kaland! Tele izgalmakkal és viszontagságokkal. A tanulság: az emberek nagyjából ugyanakkora arányban rendesek / türelmesek / bunkók, mint akárhol másutt. Ellenben, ha tömegközlekedéssel járok, megtehetem, hogy nem foglalkozom velük, biciklin meg muszáj, ha nem akarok meghalni / másokat megölni. Gyalogosan ez utóbbi ugye kevésbé merül fel.
    Itthonról a munkahelyig tokkal-vonóval 25 perc, vagyis kb. ugyanannyi, mint BKV-vel. Közben nem lehet olvasni, ellenben pedálozni, azt kell. Meg figyelni az utat (hogy el ne tévedjek) és a közlekedés többi résztvevőjét (hogy mikor megyek neki valakinek). Huszonöt perc alatt szépen meg lehet izzadni, akkor is, ha csak szépen, komótosan hajtok. Még szerencse, hogy a munkahelyem biciklibarát, vagyis van zuhanyzó. Váltócipőm már télen is volt - lehet, hogy váltóruhát is érdemes lenne benn tartani?
    Szóval az egész macera. És mégis... Huszonöt perc testedzéssel jól indul a nap, plusz a torna is megvan, mégsem a reggeli készülődésből veszi el az időt (vagyis nem kell korábban kelni). Önmagában jó érzés mozogni, arról nem is beszélve, hogy rengeteg feszültség ki tud oldódni közben. Ráadásul bicikliről jobb a kilátás, mint a zsúfolt villamosról, lehet nézelődni, és mosolyogni, ha szembejön valaki egy egykerekűn (úgy ám!), vagy egyszerűen csak a naplemente szivárványt rajzol az előttem tornyosuló felhőtömbbe, valahogy így:

Mese és Fantasy

A fantasy-t sokan a mese mai, modern megfelelőjének tekintik. Nem csoda, hisz mindkét műfajban jelentős elem a varázslat, nagy szerep jut bennük mágikus erővel rendelkező tárgyaknak és lényeknek, miközben a jó és a rossz harca sem elhanyagolható összetevő.

Ugyanakkor fontos észrevenni, hogy a mese és a fantasy alapvetően különbözik a minket körülvevő valóság, a világ felfogásában. Egy fantasy-történet világa lényegében a saját mindennapi környezetünkre hasonlít: szabályok, ok-okozati viszonyok jellemzik, a szereplők lehetőségeit mindig behatárolják a világ törvényszerűségei. A mesék világát ezzel szemben másfajta logika kormányozza. Gyakori elem a „csoda”, amikor minden, a mindennapi értelemben véve „logikus” várakozás ellenére a dolgok mégis jóra fordulhatnak, a világ megmenekül, a főszereplők megkapják a jól megérdemelt happy endet.

Gyönyörű példa erre Jorinde és Joringel története (A Grimm testvérek legszebb meséi). A történet kulcsa egy varázsvirág, amely, fantasy-terminusokkal élve, egy olyan varázstárgy, amely a használó életenergiáját konvertálva képes maga körül befolyásolni a teret, vagyis „kívánságokat teljesíteni”. A használója eközben életenergiája fogyatkozásával arányosan öregszik. Joringel a sok küzdelem árán megszerzett virág segítségével tud eljutni a boszorkány kastélyába, hogy kiszabadítsa szerelmét, a szépséges Jorindét. Mikor aztán Jorinde rájön, hogy az előtte álló öregember a kedvese, és most már nem áll közöttük a boszorkány, „csak” az idő, döntést hoz: kezébe veszi a virágot. Joringel próbálja megakadályozni ebben, hisz nem akarja, hogy a lány is megöregedjen – de hiába. Ha ez fantasy lenne, ezzel véget is érne a történet: a két szerelmes öregen, mégis együtt, boldogságban élhet tovább élete végéig. (Pl.: Alkonyzóna, 2. évad 4. rész: Aqua Vita.)

Ez azonban nem fantasy, hanem mese. Mikor Jorinde kezébe fogja a virágot, ahelyett, hogy ő is megöregedne, megtörténik a „csoda”: a vén Joringel megfiatalodik, ahogy ez egy mesében illik – még ha ez fantasy-rendszerszinten megmagyarázhatatlan is, hiszen az érintett életerő-mennyiséget a virág már felhasználta, nincs honnan „visszaadnia”. Ráadásul a boszorkány ereje is megtörik.

Mint az a fenti példán is látható, a mesében nem kizárólag és elsősorban a formális logika szabályai érvényesülnek. Az események alakulására legalább ugyanakkora hatással van a szereplők érzelmi és/vagy tudatállapota. A Szentivánéji álomban maga a természet is háborog, amíg a tündérek királya és királynője meg nem békül. Ennek fényében az is értelmet nyer, mikor A vándorló palota című animációs filmben csak akkor érhet véget a pusztító háború, mikor a szereplők konfliktusa feloldódik.

Bár a fantasy sok elemet átvesz a meséből, általában megmarad a mindennapi logika határai között. Ez az, ami a számtalan hasonlóság ellenére mégis elhatárolja a két műfajt. Persze a határvonal mégsem egészen éles: ezért is mondhatjuk sok fantasy-ra, mikor a végén becsukjuk a könyvet vagy kikapcsoljuk a tévét: „ez jó mese volt.”

Hangulat

Úgy tűnik, töretlenül haladunk tovább a tudományos-fantasztikus költészet vonalán...



Jéghideg űrben a hícsík nyomán kúszva,
járva a csillagok égi rejtekét,
hícsí-fúrt csatornák vágatában bújva,
feltárva a bolygók hícsí-mart sebét,
                            bízunk, s reménykedünk,
eltűnt kicsi hícsí, mégis meglelünk.

...

Orion ködében keressük a szagod,
Procyon kutyája szimatot fogott,
Baltimore, Buffalo, Bonn és Benares
kutatja titkod Algol és Antares
                             vidékén s másutt:
elveszett hícsí, nyomodban vagyunk!

...

Összetörünk néha, és néha megégünk,
És néha írmag sem marad utánunk,
És néha a jogdíjon hízva henyélünk,
De rettegni az, amit nagyon utálunk,
                              ezért hát kérünk:
Elveszett hícsíke add ki a bérünk!

Kirándulás

Ha már így benne vagyok az írásban, akár a pozsonyi kirándulás is kikerülhet. A kórussal meglátogattuk a szomszéd fővárost, hogy megnézzük, náluk mit csinálnak a népek adventkor. Az a helyzet, hogy kb. ugyanazt, mint nálunk - karácsonyi vásárt tartanak, énekelnek, tömkelegnek, ilyesmi. Képi dokumentáció itt.
 
    Karácsony előtti utolsó vasárnap mentünk, nem is kifejezetten korán - csak 7.25-kor indult a vonat. Mivel csak ötven perccel korábban indultunk a Nyugati mellől, pár perccel indulás előtt már kinn is voltunk... Még szerencse, hogy drága úti társaink gondoskodtak rólunk, és kinyomtatták a jegyeinket.
    Így még viszonylag korán megérkeztünk Pozsonyba, így jó alaposan körbenézhettünk, még mielőtt beindult volna a szardínianyüzsi. Kizsebelni csak egyszer próbáltak meg - persze nem álltunk neki rendőrt keresni, csak félreálltunk, amíg felszívódott az egyébként kifejezetten kellemes és barátságos külsejű hölgy.
    Ezután lábon bejártuk az óvárost: láttunk szép házakat, tornyokat, udvarokat, és rengeteg macskakövet. Ide sem célszerű tűsarkúban jönni. A Vörösmarty tér helyi megfelelőjén karácsonyi zeneszó mellett jártuk be az adventi házikókat. Mikor alaposan körbenézelődtünk, ettünk, majd beültünk a tér sarkán megbúvó csokizóba. Csinos tér, kellemes, magyar nyelvű kiszolgálás, széles választék, isteni, forró, sötét nedű.
    Bár a városon vastag ködfelhő ült, kitaláltuk, hogy felmegyünk az ufóba - a Duna fölött tornyosuló kilátótoronyba. A Duna itt egészen más, mint Pestnél: helyes, pici, keskeny, és ami a legfontosabb: kék. A kilátó persze sokba került, annyit meg nem ért volna meg egy poén, úgyhogy hátraarcot csináltunk, és inkább a kastély felé vettük az irányt, mely a túlparti várhegy (domb) tetejét koronázta.
    Itt már érdemesnek találtuk a jegyvásárlást, és a következő pár órát a kiállítás bebarangolásával töltöttük. Persze, a képek és tárgyak is mind szépek voltak, ám a legjobban mégis azt élveztük, hogy az itthoni gyakorlattól eltérően nem kordonolták el a nem használt termeket, így azokban is vidáman körbenézhettük. Ily módon az egyik toronyba is felkúszhattunk, bár nem töltöttünk ott túl sok időt, mivel, noha a meleg elméletileg felfelé száll, odafenn ezt az állítást vitattuk volna. A gyereksarkot is megtaláltuk, melynek babzsákfoteljein egy igen kellemes csendes pihenőt töltöttünk, így pihenten indulhattunk tovább.
    Idő közben ránk sötétedett, és a köd is megsűrűsödött: még odabenn, az ablakon kinézve nem is tudtuk, hogy tejüveggel van dolgunk, vagy párával. A belvárosba visszafelé baktatva nemcsak az esti fényeket csodáltuk meg, hanem az első vasárnap is nyitva tartó közértben betáraztunk vaníliás kekszből és Deli csokiból. Mostanra a karácsonyi vásár is megnépesedett - még szerencse, hogy délelőtt már körbenéztünk, mikor még lehetett ott mozdulni.
    Mivel közeledett az indulás ideje, visszaindultunk a pályaudvarra. Az "Ismerd meg szép hazád" mozgalom kiterjesztéseként nem arra mentünk, mint amerre jöttünk, így másfelé is körbenézhettünk kicsit a városban. A reggelivel ellentétben jó időben kiértünk, így még a vonat indulása előtt kipihenhettük a napi fáradalmakat. A vonaton beletelt egy kis időbe, mire került hét egymás melletti ülőhely, ezt viszont rögtönzött kóruspróbával ünnepeltük - az utazóközönség nyilvánvaló örömére.
    Jó móka volt!

Új blog!

Hát, régen írtam már akármit is a netre. Úgy döntöttem, a boqueixóni blognév elavult, ezért ezennel újat nyitok. S bár sok minden történt az utolsó bejegyzés óta, álljon itt elsőként az, ami épp foglalkoztat. Ez pedig egy halhatatlan költemény, melyet macskaközeli ismerőseimnek ajánlanék - különösen azoknak, akik úgy érzik, az őket tartó macska nevét csont nélkül behelyettesíthetnék az utolsó előtti sorba.

Data
Óda Spothoz

Felis Catus. Ez egy rendszertani terminusz tán?
Hisz húsevő négylábú vagy természeted folytán.
Látásod, szaglásod és hallásod, mely oly éles,
Vadászat és hajsza során feltétlen szükséges.

A farkad hasznos eszköz. Óriási ugrásaid során
Nem lennél oly fürge eme egyensúlyszerv híján.
Ha éppen nem a mozgásban áll rendelkezésedre,
Szolgál érzelmi állapotod tükrözésére.

Hangod, mely igen magas frekvencián oszcillál,
Példázza azt, hogy minden macska így kommunikál.
A gyönyör, melyet alaptermészeted folytán kedvelsz,
Bundád simogatása során is mindig meglelsz.

Ó, Spot! Viselkedésmintáid, melyek uralnak,
Igen fejlett érzékszervek létére utalnak.
S bár nem vagy intelligens, Spot, s rossz a felfogásod,
Mégis meglelem benned az igaz, hű barátot.

(Star Trek - Új generáció. Ennél pontosabb forrásmegjelölést szeretettel fogadok.)