Én: Nem tudom.
Apám: Na de mégis.
Én: ... Csokit!
Apám: De hát az hizlal!
Én: Igen! Te pedig azért adsz csokit, mert nem szeretsz...
Ez így elhangzott. Az én családomban ezen röhögünk. Hála égnek, nem vesszük túl komolyan ezt az ajándékozás dolgot. Mindenki annyit ad, amennyije van - és itt nem elsősorban az anyagiakra gondolok, hanem arra a lelki energiára, ami egy ajándék előállításához szükséges. Nekem nagyobb ajándék, ha feltesszük együtt az új polcaimat a falra, vagy ha megnézzük együtt a Discovery-t, vagy ha hagynak békében beiglit sütni (amiből alig fogok enni, mert nem annyira szeretem, de nekik megcsinálom, mert ők meg igen - de tényleg, a hűtőben még ott a tavalyi félretett maradéka, mert megenni nem sikerült, viszont „eláll”), mint akármilyen tárgy, amit adhatnának.
Nyilván örülök, ha meglepnek valami széppel, de nekem nem ez a szeretetnyelvem, és hát nekik sem kifejezetten; emiatt nem hiányoljuk a személyre szabott vagy nagyértékű, kifejezetten karácsonyi ajándékokat. Ha tudom, hogy teatojásra vágyik a lelked, úgy is megveszem neked augusztusban, ha akkor jön szembe a piacon egy szép, és nem fogok karácsonyig várni, hogy odaadhassam.
És nyilván annak örülök, ha aki szeret, a saját szeretetnyelvemen akarja kommunikálni velem a szeretetét. De mi van, ha az övé más, mint az enyém? Főleg, ha nemcsak olyan az övé, hogy nem jön át a szeretete, hanem kifejezetten kellemetlen? Miközben én meg hiába „küldök” felé akármit, nem ér oda? Nem könnyű.
Addig is: neked mi a szeretetnyelved? Tégy próbát itt!
És persze love & peace.
Hiába a piros kabát, ez itt nem a Mikulás.
