Miyazaki: moziba be!

    Szóval az van, hogy évek óta nagy rajongója vagyok Miyazaki Hayaónak, aki animéket ír és rendez, méghozzá gyönyörűeket. A munkásságát a 2004-es A vándorló palota óta követem, bár nem akkor találkoztam vele először: Már a Chihiro Szellemországban is tetszett, sőt, előtte A vadon hercegnőjének egy részletéhez is volt szerencsém, csak akkor még nem tudtam, ki az a Miyazaki. 2004-ben aztán megnéztem A vándorló palotát - azt hiszem, ez volt az első anime, amit moziban láttam, méghozzá nem is egyszer. Ezen a filmen keresztül találkoztam először Diana Wynne Jonesszal is, aki az anime alapjául szolgáló regényt írta, és aki azóta az egyik kedvenc írónőm lett (róla bővebben itt).
    Miyazaki bácsival ily módon 2004 óta dúl a szerelem, azóta a mester majd minden egész estés filmjét láttam (egy kivétellel, amelyet igyekszem most már tényleg mihamarabb pótolni), és a Ghibli (ejtsd: "dzsibli", mert csak) stúdió filmjeinek jelentős százalékához is volt szerencsém, egyesekhez többször is, hol egyedül, hol társaságban, hol végigkommentelve, hol utólag kivesézve. De moziban azóta is csak egyszer láttam Miyazakit, mint hogy sajna nem is nagyon adnak moziban animét, egy-egy fesztiváltól vagy témanaptól eltekintve, ahova vagy eljut az ember lánya, vagy nem.
    Most azonban elért a magyar filmszínházakba Miyazaki legújabb, és ha minden igaz, utolsó egész estés filmje, a Szél támad. Én pedig múlt csütörtök este sikeresen eljutottam a premierjére, a Cirkóba. Nem egy multiplex, de hát azért így is egészen más széles vásznon nézni egy ilyen csodálatos képekkel teli, fantasztikusan jól megkomponált filmet, mint ez. Persze, monitoron vagy tévén sem rossz, de ki tudja, kijön-e dévédén, és ha igen, mikor. Szóval gyerünk a moziba be! Aki érintett az ügyben, így tudja leginkább jelezni a forgalmazóknak, hogy igenis érdemes animét hozni a magyar mozikba.
    Van azonban egy dolog, ami még annál is érdekesebb, mint egyszerűen moziban nézni Miyazakit: ha mindehhez élő audiokommentár is jár. Ma (vagyis másodszori megnézés céljából) egy olyan vetítésen jártam, ahol egy egyébként animekutató előadó személy, rövid felvezetés után, végig elemezte a filmet, amíg néztük, rámutatott, mire érdemes figyelni, milyen összefüggések vannak a korábbi Miyazaki-filmekkel, na meg a kortárs és a történelmi japánnal úgy általában. Ez azért egészen más, mint a) egy nappaliban, vagy b) a moziban mellettem ülővel halkan sutyorogva megvalósítani ugyanezt. Különleges élmény volt, bár őszintén remélem, hogy nem egyedi, mert pl. a Nausicát vagy a Chihirót is el tudnám képzelni ebben a formátumban. Ehhez a műfajhoz az is külön jól jött, hogy feliratosan néztük a filmet, így mindig eldönthettem, mire akarok éppen fókuszálni, a film szövegére, vagy az előadóra (szinkronos verzióban ugye ez sajnos kevésbé működik: fülelni csak egyfelé tudok, míg a szemem és a fülem között inkább tudok egyensúlyozni).
    Így aztán egy hosszú nap után remek estét tölthettem a barátaim és egy remek film társaságában, amely nem csak a jól kidolgozott, bár viszonylag lassan csordogáló történetével és a lenyűgöző képekkel tudott magával ragadni, hanem a csodaszép zenével is, melyet Hisaishi Joe, a Miyazaki-filmek rendszeres zeneszerzője komponált (hát igen, neki meg van néhány albuma, amit kvázi fejből tudok, és egyes számokat gyakran dúdolok is). A végét másodszor is megkönnyeztem - a premieren volt, aki rendesen elsírta magát.
    Még egy adalék: a mozijegy mellé lehetett választani kitűzőt is. Én jó érzékkel pont a főhőst ábrázoló darabot vettem el, amelyen Jiro haját a szél borzolja, amint bizakodóan figyeli az eget, pontosabban első repülőjének tesztrepülését. (possible SPOLIER: csak most, a második nézésre gondoltam bele, milyen jelentős is ez a pillanat, hogy mi fog történni Jiróval pár percen belül, hogy ezek után hova fog menni a férfi, és ott kivel találkozik.)
    Dióhéjban: jó film, menjetek el megnézni! Aki még bizonytalan, és előtte többet szeretne megtudni a filmről, annak pedig ezt a spoilermentes cikket ajánlom szeretettel.

Diana Wynne Jones: Talan vagy sutta?

Egy múlt heti beszélgetés kapcsán elfogott a nosztalgia, ezért úgy döntöttem, ide is kiteszem ezt a könyvajánló cikket, mely eredetileg a VarázsVilág hetilap 2013/23. heti, 97. lapszámában, a Martion Szerepjáték gondozásában jelent meg.

Diana Wynne Jones (1934–2011), a népszerű angol írónő ifjúsági regényeiben a mágiatörténészeket és bűbájkutatókat is irigylésre késztető tudásról tesz tanúbizonyságot. Műveiben nemcsak a talanok által is megismerhető kelta és sok egyéb mitológia jelenik meg, hanem a fókuszeszközzel vagy anélkül végrehajtott mágia, az oldás és kötés, a szómágia, a meteoromágia, a térszelés, sőt, a párhuzamos síkokra való átjutás is. Ezenfelül Jones a legendás lények (pl. sárkányok, szalamandrák) jellegzetességeit is behatóan képes ismertetni. Természetesen az egyes jelenségek leírása nem mindig fedi tökéletesen mai mágiatudományi ismereteinket, ám ennek nyilvánvaló oka, hogy az írónő műveit elsősorban nem a mágikus közösség, hanem a talan olvasók általi „fogyasztásra” szánta.

Jones a mágiát egészen hétköznapi módon ábrázolja, mintha a mindennapi élet szerves része lenne. Ugyanakkor egészen érzékletesen képes leírni a mágiával való első találkozást, a nyitott szemmel járó emberben a felismerést, majd a csőlátás feletti méltatlankodást. Ez igazán szépen jelenik meg A trónörökös című regényében, ahol Nick és Maree, a két fiatal először szembesül a mágiával. Egyszersmind azt is tapasztalniuk kell, hogy az emberek olykor vakok – nemcsak a csodákra, hanem úgy általában a nyilvánvalóra, és akkor sem ismernek fel egy kentaurt, ha szembejön a folyosón.

Persze egy dolog a mágiát felismerni, és más azt beépíteni a hétköznapi gondolkodásunkba. A regénybeli Rupert, bár igen tehetséges, méghozzá nagy erejű varázsló, gyakran „megfeledkezik” erről, és egy egyszerű merre jársz helyett hagyományos talan módszerekkel, telefonálgatással és kérdezősködéssel igyekszik felderíteni bizonyos személyek hollétét. Mentorának, a nem sokkal korábban elhunyt mágusnak kell figyelmeztetnie, hogy használja a rendelkezésére álló mágikus eszközöket is.

Jones arra is figyelmeztet, hogy nem elég a mágiát felismerni, illetve készségszinten használni és élni az általa nyújtott lehetőségekkel, hanem társainkkal is együtt kell működnünk. Rupert erről is hajlamos megfeledkezni olykor: testvérétől még könnyebben kér szívességet, ám a hotelben tartózkodó másik mágusnak eszébe se jut szólni az élet-halál súlyosságú ügyről, noha ő sokat segíthetne neki.

Bár Jones alapvetően talanok számára ír, látható, hogy varázshasználók számára is megfogalmaz tanulságokat. Fontos, hogy a világban nyitott szemmel járjunk, hogy felhasználjuk a rendelkezésünkre álló eszközöket, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a barátainkra mindig számíthatunk.

Noha nincs kézzelfogható bizonyíték arra, hogy Jones valóban sutta lett volna, az tagadhatatlan, hogy műveiben számos erre utaló elem fedezhető fel. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy munkásságával ő is beállt Tolkien és C.S. Lewis mellé – azon szerzők sorába, akiknek hatására a mágia jelenléte sokkal elfogadottabbá vált a talanok körében. Ezen tevékenységét leginkább Stan, A Trónörökös idős mágusának szavai foglalják össze:

„Kissrác koromban senkinek eszébe nem jutott volna, hogy létezhetnek más univerzumok, az meg pláne nem, hogy el is mehetnek oda. Ma meg az emberek könyveket írnak róla, varázslásról beszélnek meg az előző életeikről, és senki nem néz dilinyósnak, ha effélékkel hozakodsz elő. És azt hiszem, ez az én művem. Az enyém. Én indítottam el a világunkat a jó irányba. Arrafelé, ahol lennünk kéne.”

Magyarul is olvasható regényei:

Chrestomanci-krónika: Varázslatos élet (Geopen, 2002); Christopher Chant kilenc élete (Geopen, 2002); Vigyázat, boszi van az osztályban! (Geopen 2003)

Palota-sorozat: A vándorló palota (Pongrác, 2010); Az égi palota (Pongrác, 2010); A másik palota (Pongrác, 2011)

Varázsvilágok: A trónörökös (Metropolis Media, 2011); A Merlin-összeesküvés (Metropolis Media, 2013)

Magyarul is olvasható novellái:

Samantha naplója (27 képtelen történet ­– Neil Gaiman és Al Sarrantonio; Metropolis Media, 2011)

Amit a macska mesélt (Galaktika 290, 2014. május)

Súgó:

„talan”: varázstalan személy, aki nem tud a mágia létezéséről, és nem is képes azt használni

„sutta”: a mágiát ismerő, azonban varázshasználatra képtelen személy