(Spoiler + Setét torony spoiler. Ennek tudatában olvass tovább!)
Azt hiszem, nagyon más lehet ez a könyv annak, aki a megjelenése idején olvasta, és annak, aki már túl van A setét tornyon (a továbbiakban DT, mint Dark Tower). Én az utóbbi kategóriába tartozom – éppen újraolvasom a sorozatot, és a hatodik kötet végén megakadt a szemem azon a mondaton SK „naplójában”, hogy „vajon viszontlátjuk-e még Tedet?” És mivel olvastam a DT7-et, tudom, hogy igen. 1999 még bőven a DT5-6-7 előtt történt. Hol voltak akkor még a low men és a Breakerek? Ha valaki olvasta is a DT1-4-et, nem biztos, hogy össze tudta kapcsolni ezt a könyvet azzal a sorozattal. Ted csak egy elejtett megjegyzésében utal a ka-ra, ami vagy átüti a küszöböt, vagy nem.
De így, hogy túl vagyok a DT6-on, és Callahantől pontosan tudom (vagy legalábbis van egy képem róla), kik a low men, és már azt is sejtjük, kifélék a Breakerek, már más a helyzet. Ted Breaker volt? És megszökött? WHOA!
Így, hogy a DT mellett olvastam, két kötet közötti pihenésként, az egyik legszembetűnőbb jelenség az az elemi kontraszt volt, ami Roland + Jake és Ted + Bobby kapcsolata között van. Mert Roland és Jake mindketten gunslingerek. Ted és Bobby viszont nem azok. És azért valljuk be, nem reális elvárás, hogy egy 11 éves gyerek feladja az életét, az anyját és a szerelmét azért, hogy együtt lehessen egy valójában távolságtartó apafigurával. Mégis érthető, miért okozott akkora törést Bobby életében, hogy nem Tedet (és az ezzel együtt járó szenvedést) választotta. És mivel az anyja mindenre alkalmatlan (persze mert maga is traumatizált, de ez nem mentség, csak magyarázat), nyilván nem tudott a fiának segíteni abban, hogy ezt feldolgozza. Ő pedig kisiklott. És csak az tudta bármennyire is helyretenni, amikor 5 évvel később üzenetet kapott Tedtől: egy borítékban pár rózsaszirmot. Amiből megtudta, hogy Ted kiszabadult. És mivel olvastam a DT7-et, tudom, hogy Ted nem egyszerűen kiszabadult, hanem segített az utolsó ka-tetnek felszabadítani a Breakerek táborát, és a gerenda megmenekült. És hogy ezt pont egy rózsa szirmaival adja Bobby tudtára. Szóval ismétcsak WHOA.
A második történetet az egyetemen kártyázással én is rettentő nehezen viseltem, kb. minden oldal fájt. De közben meg fantasztikusan össze volt rakva az egész, és én voltam már olyan függőségben, amiről tudtam, hogy árt nekem, és mégsem tudtam kiszállni belőle, szóval közben mégis nagyon ott voltam én is minden lapján. A vége pedig, hogy az akasztja meg a mindent elsodró kártyaszenvedélyt a főszereplő Pete életében, hogy a kártyás bandával, köztük az évfolyam seggfejével közösen megmentik a nyomorék Stoke életét... az valami varázslatos volt.
És közben az egész könyvet nemcsak “Vietnam” járja át, amiről valójában nem sokat tudok (hála égnek), hanem az a motívum, hogy “carrying someone” – ahogy a 11 éves cingár Bobby felkapta a sérült Carolt – ahogy a seggfej kártyások felkapták a nyomorék Stoke-ot, aki ez ellen vehemensen tiltakozott, mert meg akart halni, és bevitték a gyenguszra (majd másnap kiálltak érte a pszichopata dékánék előtt azzal, hogy mindenki felrajzolt egy rahedli békejelet minden cuccára) – ahogy Vak Billy (az első történetből Carol egyik támadója) Vietnamban felkapta (az első történetből ismert) Sully-Johnt, akinek konkrétan lógott a bele, és feltette a helikopterre, pedig ő maga is majdnem megvakult közben – és ahogy Sully-Johntól megkapjuk az utolsó képkockákat is, mi történt Vietnamban, milyen volt, amikor őt vitték, és milyen volt az új hadnagy, amikor megállította a mészárlást a faluban – miközben az epilógusból megtudjuk, hogy Carol élete bukásaként élte meg, hogy bár ő is csak „vinni akart másokat” azzal, hogy harcba szállt a békéért, “hagyta magát” megvezetni, és sokan meghaltak miatta. És mindez onnan indult, hogy egy kisfiú beleszeretett egy kislányba, és volt elég ereje ahhoz, hogy felkapja és vigye...
És egy epilógus, az ártatlanság elvesztéséről és újra megtalálásáról, és arról, hogy a hibáik ellenére is emberek, és megérdemlik a szeretet és a megnyugvást és a boldogságot. Számomra ez is kifejeződik Ted utolsó, Carolnak szánt üzenetében: “olyan bátor volt, mint egy oroszlán”.
Szóval szerintem az egész könyv varázslatos úgy, ahogy van, és nekem rettenetesen tetszett, ahogy apró mozzanatokkal összefonódtak a történetek. Pl. ahogy Willy az első történetben ellopta Bobby kesztyűjét, ami a saját történetében a penitenciája része lett, miközben a negyedik történetben Sully-John elmondja, hogy Vietnamban Willy-t Baseball Billy-nek hívták, de ő nem tudta, miért (mert másik osztagban szolgált, és sose látta nála Bobby kesztyűjét) – és aztán az epilógusban találkozik a Willy-n majd Sully-Johnon keresztül Bobby-hoz visszakerülő kesztyű, A legyek ura, és annak az a példánya, amit konkrétan Carol adott Pete-nek a második sztoriban. Nekem ez tetszik. Még ha a Setét Torony mindenségét vesszük is alapul, „kicsi a világ”, és fura, minden mindennel összefügg – szeretet és béke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése