Viccesek ezek a hetvenes évekbeli csehszlovák horrorfilmek. Szegény szörnyeteg egészen addig volt ijesztő, amíg meg nem pillantottuk – ami egész sokáig kitartott, mert eleinte az akcióit az ő szemszögéből láttuk. Bár ez a mű inkább hajaz a gótikus regényekre, amennyiben a fiatal lány idegen, ijesztő helyen, az addigi életétől elszigetelten találkozik egy izgalmas férfival és szerelembe esik. Itt is van álombeli jóképű herceg, de a film esztétikája egyébként Cocteau-t idézi a nagyon fura gnómszerű szolgákkal (vagy éppen Boscht).
A film érdekessége, hogy végig nem derül ki, hogyan lett a szörny és miért. Ráadásul az se világos, volt-e valaha ember, vagy akart-e emberré változni egyáltalán. A szörnyeteglétnek vannak előnyei, például, a gyilkolászással kapcsolatos erkölcsi aggályok hiánya. Folyamatosan beszélget valakivel, aki egyre biztatja, hogy ölje meg Juliát, mielőtt nagyobb baj történne (pl. hogy beleszeret). Ez a valaki nem világos, hogy ő maga-e, ezért az se derül ki érdemben, hogy a happy end után megmarad-e a személyiségzavara…
Apa a szörnyeteget nem említette Juliának, az pedig mindig a lány háta mögött marad, így beszélgetnek – így aztán Julia, miközben vidáman udvaroltat magának, nem érti, miért nem láthatja udvarlóját; csak mi, a nézők tudjuk, hogy a háttérben heves vita folyik a lány sorsáról. Ehhez képest hátborzongató, amikor Julia elmondja, valójában azért nem fordul meg, mert attól retteg, hogy nem lesz ott senki, és meglepő éleslátásról tesz tanúbizonyságot, amikor megállapítja, hogy így csak gyötrik egymást, és nem jó ez így. Erre aztán egészen logikus a következő beszélgetés a szörnyeteg és a hang között: „– Öld meg! – Nem. – Akkor öld meg magad! – Hogyan? – Engedd elmenni!” Főleg, minthogy pont a szörnyeteg ijedt meg a legjobban, mikor Julia első érintésére a karmos mancsa emberi kézzé változott, amivel elveszítette a szabad kézzel való vadászat képességét.
(Egyébként az egy meglepően jó jelenet. Juliának elege van, hogy nem láthatja az udvarlóját. Okos lány, szeretne róla megbizonyosodni, hogy nem csak képzelődik – miközben a szörnyeteg meg nyilván nem akar a közelébe menni, nehogy lebukjon. Na de azt mondja a leány: ha már soha nem eszünk, nem iszunk együtt, itt van ez a pohár, ittam belőle, hátranyújtom, te elveszed, iszol, és akkor legalább együtt ittunk. És amikor a szörny odanyúl a pohárért a karmos mancsával, és a karma megkoccan a kristályon – akkor Julie odanyúl a másik kezével, és megfogja a szörny KEZÉT – aki halálosan megijed, hogy mi a franc történt, és sikítva elszalad.)
Julia végül a többi változattal ellentétben nem azért megy haza, hogy beteg apját meglátogassa, hanem mert (jogosan) felhúzza magát, amikor véletlenül kiderül, hogy az udvarlója szörnyeteg, és erről elfelejtett szólni neki. Persze Juliának annyira nem lesz jó otthon sem, a drága nővérei előbb szedik le róla az ékszereket és a ruhákat, mint hogy hozzászólnának, de azok legalább rajtuk rongyokká és sárrá változnak. Mikor lenyugszik, vissza is megy, bár az apja próbálja elzavarni a lovat, ami érte jön, na meg közben a szörny is magára gyújtotta a várat.
Félni nem kell, a happy end nem marad el.
(További Szépség és a Szörnyeteg variációk itt.)
